Új fejezet =D

Kedves Olvasóim!!!

Megérkezett a várva várt új fejezet...remélem tetszeni fog...


Harmadik fejezet – Fájdalmas beszélgetés

(Bella szemszöge)


- Hey, Jacob!
- Hello Bella!
- Régóta vársz itt?
- Nem.
- Ne haragudj, csak volt még egy kis elintéznivalóm és észre sem vettem, hogy így elrepült az idő, sajnálom… - igyekeztem sajnálkozó tekintettel nézni rá. Úgy tűnik sikerült is, mert kikapta kezemből a szatyrokat - na nem mintha nem bírnám el őket – és elindult befelé a házba.
- Kösz a segítséget, de nem kellett volna, bírom én is, és már nem ejtem el őket… - mosolyogtam, de ő fintorgott. Ez a vámpír – téma kettőnk közt mindig is feszültséget okozott.

Elpakoltam gyorsan, majd leültem mellé. Félszeg mosollyal nézett rám, mint aki nem meri megkérdezni amit megakar tudni. Régen is ezt csinálta, ha zavarban volt.

- Na ki vele Jacob, mit akarsz? – kérdeztem nevetve.
- Látom még mindig nagyon jól ismersz…
- Nem igazán változtál meg, sőt úgy is mondhatnám, hogy semmit sem változtál. – nevettem tovább.
- Hát…szóval…vámpír vagy mi? – próbálta elviccelni a dolgot, de láttam, hogy tényleg feszélyezi a dolog, míg engem csöppet sem zavart a kérdése.
- Igen, az vagyok. – válaszoltam könnyedén, mintha egy teljesen hétköznapi témáról beszélnénk és nem valami mesebeli legenda szereplőiről.
- Értem… - láttam rajta, hogy egy kicsit, mintha megkönnyebbült volna, de azért még nem teljesen…
- És te Jacob? Mit keresel itt? Úgy értem ebben az erdőben, La Pusban kéne lenned Sammel meg a többiekkel nem? Történt valami ami miatt nem vagy velük? – láttam, hogy ez a téma sem túl kellemes a számára, de én tudni akartam mi történt, mert valami nem volt rendben, az biztos, éreztem.
- Tudod Bella, miután elmentél Forksból volt egy kis összetűzésem Sammel, nem értettünk egyet valamiben. Az nem lényeges, hogy miben, a következménye viszont annál inkább. Ellenszegültem Samnek, így már nem vagyok többé a falka tagja. De talán jobb is így… - mesélte szomorúan. Annyira sajnáltam, majd megszakadt a szívem – tudom, hogy nehéz elhinni, hisz a szívem már nem ver, és nem érezhetném a fájdalmat, valami véletlen folytán én mégis éreztem mindenegyes fájdalmat amit az élet adott. – utáltam ,hogy nem tudok rajta segíteni, így csak annyit mondtam – Sajnálom Jake! – és megöleltem.

- Jake, eljönnél velem Nessieért, biztosan nagyon örülni fog, hogy megismerhet?!
- Persze, nagyon szívesen!

És már indultunk is. Mivel fent kellett tartanunk a látszatot, nem futhattunk, pedig Nessienek sem esett volna nehezére. El kell mennünk venni neki egy autót, hisz holnaptól én is dolgozom, nem lesz ki érte jöjjön. Már az iskolánál is voltunk. Nessie boldogan futott oda hozzánk, de mikor odaért, arca megmerevedett.

- Szia kicsim! Jó volt a suli? Ne aggódj, ő csak Jacob, tudod, akiről meséltem…Jacob ő itt Nessie, a lányom.
- Szia Nessie, örülök, hogy megismerhetlek!
- Szia!
- Na jól van, megyünk és veszünk neked egy autót kicsim. És képzeld szereztem állást is, hogy ne bukjunk le, mert a végén még azt hiszik bankrablók vagyunk – nevettem. – Holnap kezdek is a könyvtárban. Milyen volt a suli?
- Jó, és kicsit unalmas! Viszont az osztálytársak kedvesek. Megismerkedtem egy aranyos lánnyal, Nathelievel.
- Örülök, hogy jól ment minden. Jake, van hol laknod? – kérdeztem.
- Nem igazán….
- Akkor lakj nálunk, kettőnknek úgyis óriási az a ház…bőven van még hely neked is, örülnék neki…
- Köszönöm kedvességed, elfogadom.



***


Megvettük Nessie autóját, hazafelé már azzal is jött. Persze megkértem Jacobot, hogy menjen vele. Nagyon élvezték mindketten, úgy tűnik jól ellesznek…
Nagyon örültem neki, hogy ennyire jóban lettek, mert Jacob előtt nem kell titkolnunk semmit, nem kell arra figyelnünk, hogy ne mozogjunk túl gyorsan, nehogy megriasszuk, önmagunk lehetünk, és ez jó. Örültem, hogy felbukkant, mert Nessiet is boldogabbá tette, hogy van kivel beszélgetnie, nem csak velem…
Miután Nessie elaludt, Jacobbal leültünk beszélgetni kint a verandán.

- Bella, kérdezhetek valamit? – szólalt meg hirtelen.
- Mondd Jake!
- Nessie apja…Edward? – ahogy kimondta a nevét, összeszorult a torkom. Hirtelen minden fájdalom, amit eddig sikerült a szívem mélyére taszítanom a nevével együtt , rám zúdult. Átkoztam Jacobot amiért feltette ezt a kérdést, de tudtam, hogy nem ő a hibás, hanem én, amiért nem tudom elfelejteni Őt. Tudtam, hogy soha többé nem látom már, és ezt nem is kellene bánnom, hisz becsapott, hazudott nekem…végig…
- Igen Jake…
- És Ő tud róla Bells?
- Nem és nem is akarom, hogy tudjon róla. Nem akarom, hogy szánalomból jöjjön vissza. Nem akarom, hogy csak azért akarja Nessiet, mert kötelező. Az a lányomnak is rossz lenne, és nem akarok neki fájdalmat okozni. Éppen elég fájdalma volt már az életben amiatt, hogy az apja elhagyta… - még magamat is megleptem azzal a hangnemmel, amit használtam. Nem bírtam kimondani a nevét, még magamban sem. Küzdöttem a könnyeimmel – bár tudtam, hogy úgysem buggyanhatnak ki, hisz már nem tudok sírni, de – az érzés fojtogatta a torkom és ez mindennél kegyetlenebb volt, legalábbis jelen helyzetben.
- Bella…Te…szereted még? – hát erre a kérdésre nem számítottam, nagyon meglepett. Még magamnak sem ismertem be, de tudtam, erre a kérdésre a válasz csakis igen lehet.
- Igen Jake…azt hiszem… - iszonyú nehéz volt kimondanom a szavakat, mintha a nem akartak volna kiszakadni a torkomból a hangok…
- És…gondolod, hogy visszajönnek még, azért jöttél vissza? – kérdezte félszegen, mintha tudná, hogy ez a kérdés bármikor felrobbanó bombává tesz… - Gondolod, hogy szeret még téged, hogy gondol rád? Hogy … - de nem folytatta, várta, hogy választ adjak a kérdéseire.
- Nem hinném, hogy visszajönnek. Alice… - iszonyú nehezen ejtettem ki a nevét – látja, hogy itt vagyok, figyelmezteti a többieket, hogy ne jöjjenek vissza, amíg itt vagyok. És Jake, nem, nem ezért jöttem vissza, hanem azért, mert már annyi helyen voltam a lányommal, ahol csak éjjel mehetett ki, csak éjjeli iskolába járhatott, és tudod, nagyon jól viselte a dolgokat. Azt akartam, hogy végre – igaz, hogy esős – de olyan helyre vihessem, ahol nem csak az éjszaka sötétjébe léphet ki, hanem nappal járhat iskolába, nappal mehet az utcára anélkül, hogy bárki észrevenné mi is valójában. Nem azért jöttem vissza Jake, mert reménykedtem abban, hogy itt találom Őket, mert anélkül is elég fájdalmas ezen a helyen lennem, hisz minden ideköt emberi életemből. És bármilyen furcsa, én valamiért mindenegyes apró dologra emlékszem emberi mivoltomból, bármennyire is nem szeretnék emlékezni, sajnos emlékszem. És hidd el, iszonyú nehéz itt lennem, de a lányomért megteszem. Egyrészt azokért, amiket említettem már, másrészt pedig azért, mert meg kell ismernie azt a helyet, ahol beleszerettem az apjába, és ahol elhagyott az apja… - válaszoltam kissé magasabb hangon és dühösebb hangnemben, mint akartam volna – És nem hinném, hogy szeretne, vagy gondolna rám, hisz ha szeretett volna valaha is, nem hagyott volna itt azokkal a szavakkal, hogy: „Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.” , mert tudta, hogy ezek a szavak olyanok számomra, mintha kést döfne a szívembe és még meg is forgatta volna benne azt a kést…
- Ne haragudj Bella! Tudnom kellett volna, hogy ennyire felzaklat, ha róluk kérdezek…nem akartam felszakítani a sebeidet, sajnálom…
- Semmi baj Jake…csak tudod régen eltemettem magamban ezeket a dolgokat, de mióta itt vagyok Forksban megint, azóta egyre többször jönnek elő, és egyre fájdalmasabbak… Szeretem a lányom és mindent megtennék érte, hogy ne okozzak neki fájdalmat sem én, sem senki más. Már csak ő van nekem – és ezt most ne vedd magadra Jake – vigyáznom kell rá, nem veszíthetem el, mindent meg kell adnom neki, ha már az apját nem ismerheti…
- Megértem, de én itt vagyok, rám számíthatsz, én nem foglak bántani Bells! Megígérem!
- Köszönöm! – mondtam, majd rámosolyogtam.


Ezek után egyikőnk sem szólt semmit sem, hosszú időn keresztül. Hálás voltam Jacobnak, amiért megérti, hogy most nem tudok ezekről a dolgokról beszélni, sőt semmiről sem vagyok képes most beszélni. Hosszasan a gondolataimba merültem, és egyre csak az a bizonyos mondat lebegett a fejemben: „Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna”
Ez volt az a mondat, amivel „elbúcsúzott” tőlem – vagyis inkább összetört bennem mindent – azon az estén, mikor utoljára láttam. Hogy is lehetne olyan, mintha nem is létezett volna? Hisz én szeretem, az nem múlik el olyan gyorsan, ahogy ő gondolja…
Visszagondolva arra a napra, megint éktelen nagy fájdalom zúdult rám. Megint nem bírtam megbirkózni vele, ellenállni neki. Ahogy ez a mondtat egyre jobban a hatalmába kerített, emlékek sokasága kezdett előtörni szívem mélyéből. Mindenegyes emlékkép róla, rólunk szólt. Minden eszembe jutott. Az együtt töltött boldog percek, amikor önfeledten kacarásztunk, amikor először megérinthettem, amikor először megcsókolt, amikor elvitt a rétre, amikor először megpillantottam, amikor először meghallottam bársonyos hangját, amikor megvédett a vadásztól, amikor megmentett, amikor elvitt a bálba, amikor végre minden rendbe jött, és végül amikor utoljára láttam…
Mind – mind csak fájdalmas emlékké váltak…csak csalódást, kínt, szenvedést okoznak, még most is….ennyi év után…
És itt van Renesmee, benne is az apját látom, róla is Ő jut eszembe…így még nehezebb. De nem tehet róla a lányom, hogy olyan gyönyörű, akárcsak az apja…
Bár újra láthatnám, csak egyetlen egyszer…csak még egyszer újra érinthetném, csókolhatnám, úgy igazán… NEM! NEM! NEM! Erre nem szabad gondolnom…Alice tudja, hogy itt vagyok Forksban, biztos nem jönnek vissza…figyelmezteti őket…de mégis…olyan jó lenne még egyetlen egyszer látni őket…
A gondolatokra megint szívembe hasított a csalódottság, a fájdalom, mert tudtam: sosem láthatom már őket…Ha tudtam volna sírni, most biztos hullottak volna a könnyeim, méghozzá patakokban…
Így ültünk csendben a verandán, egy szót sem szólva egymáshoz, míg el nem jött a reggel…nagyon lassan…



Remélem tetszett a fejezet...igyekeztem sokat írni.Kérek megjegyzéseket...=D
A következő fejezet pár napon belül fennt lesz, az is lehet, hogy már holnap, attól függ mennyi időm lesz,addig is olvasgassatok...
Puszi: Puppy