Első fejezet – A régi-új élet


(Bella szemszöge)

- Nem vagy hozzám való Bella – ismételte el, amit korábban mondott, csak megfordítva: így nem maradt érvem. Tudtam én, de még mennyire, hogy nem vagyok elég jó neki

***

- Szeretnék kérni egy szívességet, ha nem túl nagy kívánság – mondta.
Nem tudom mit láthatott az arcomon, mert valami válaszként átvillant az ő arcán is. De mielőtt még rájöhettem volna, mi az, újra nyugodt, kifejezéstelen maszkká merevedett.

- Bármit! – ígértem valamivel erőteljesebb hangon.
- Ne csinálj semmi könnyelműséget vagy butaságot! – parancsolt rám, és most csöppet sem volt szenvtelen a hangja. – Érted, miről beszélek?
Tehetetlenül bólintottam.
A szeme megint kihűlt, ismét visszatért közénk a távolság.

- Charlie miatt, tudod. Szüksége van rád. Vigyázz magadra! Az ő kedvéért!
Megint bólintottam.

- Vigyázni fogok – suttogtam.
- Cserébe én is ígérek neked valamit! – mondta. – Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életed, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.

Az emlék tőrként fúródott mellkasomba. Bár 300 év telt el azóta, hogy utoljára láttam, még mindig fáj, ha rá gondolok. Bár már nem vagyok ember, a fájdalmat nem érezhetném, de, ha ő eszembe jut a fájdalom sem marad el. Nem engedhetem meg, hogy a hatalmába kerítsen, de néha nem tudok győzni ellene. Többnyire a lányom, Nessie tartja bennem a lelket. 300 évünk alatt csak ketten maradtunk egymásnak. Sajnos el kellett hagynunk Forksot, pár évvel azután, hogy megszületett, és én vámpírrá váltam. A lány, aki segítet rajtam a szülésnél, - Clair – már régen elszegődött tőlünk egy másik családhoz. Neki köszönhetem az „életem” és Nessiet!
Rengeteg helyen laktunk az évszázadok során, és most visszatérünk egy olyan helyre, ami rengeteg gyötrelmet fog okozni nekem, de Nessienek így lesz a legjobb.
Újra elkalandoztam, de most egy kellemesebb emlékkép tört rám. Hirtelen egy réten találtam magam, azon a bizonyos réten, a MI rétünkön. Felemelő, ugyanakkor igen fájdalmas érzés volt látni a fejemben, elképzelni azt a helyet, ahol bevallotta: szeret.

- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba…
Ez a mondat visszhangzott a fejemben, amikor hirtelen a lányom visszazökkentett a való életbe.

- Anya, már megint elkalandoztál? Tudod, nem muszáj visszamennünk Forksba, ha neked nem megy, nem kell.
- Ne butáskodj kicsim, csak elkalandoztam. Az nem azt jelenti, hogy nem akarok visszamenni Forksba. És különben is, már a repülőn ülünk, és mindjárt leszállunk, már nincs visszaút.

Nessie elmosolyodott, és nyugtázta, hogy nincs semmi baj. Úgy tűnik bevette. Nem szeretek hazudni a lányomnak, de néha muszáj megtennem az ő érdekében.
Megérkeztünk. A repülő földet ért, mi összeszedtük a csomagjainkat, majd kerestünk egy taxit, ami szabad, és elindultunk az álomszép házunkba. Vagyis még nem álomszép, de majd azzá varázsoljuk. Hamar odaértünk, nem tartott sokáig az út. Ahogy beléptünk a házba, Nessie azonnal ledobta a bőröndöket, és izgatottan rohant fel az emeletre, hogy lefoglalhassa a legjobb szobát. Bár mindegyik nagyjából egyformán nézett ki, és mindegyikhez volt külön fürdőszoba is, nem értettem mi ez a nagy sietség. A ház túl nagy volt kettőnknek és ezt tudtuk mind a ketten, de csak ezt találtuk, és nekünk költöznünk kellett.

- Drágám, holnap elmegyünk bútorokat venni, meg egy új autót, és beíratlak az iskolába!
- Rendben anya! Van itt egy matrac, addig alszom azon!
- Jól van kicsim! Ne haragudj, hogy nem gondoltam arra, hogy teljesen üres lesz a ház.
- Semmi baj anya! – és már meg is jelent az alsó szinten – Ki is kéne festeni, nem gondolod? Tudom, hogy csak pár évig maradunk, de itt nem foghatjuk a napra a dolgokat, mint Los Angeles- ben . Hátha megismerkedünk valakivel és át akar majd jönni hozzánk, nem lehetnek csupaszak a falak, holnap vehetnénk festéket is jó?
- Persze, ahogy akarod!

***

Miután Nessie elaludt, kimentem a verandára sétálgatni. Észrevettem, hogy van egy hintaszék a ház háta mögé eső résznél. Beleültem. Csak ültem, s bámultam a semmibe. Még most sem hittem el, hogy vámpírként, hogy tudok ennyire megfeledkezni önmagamról!?
Az emlékek sűrű ködként zúdultak rám. Ez a város mindent előhozott, amit oly sok év alatt sikerült elrejtenem halott szívem mélyén. Mindenegyes apró emlékkép úgy hasított belém, mint villám a fába. Nem bírtam ellenállni nekik, nem bírtam legyőzni őket, ezúttal nem. Pedig nem hagyhattam, hogy így hatalmába kerítsenek ezek az érzelmek! Addig üldögéltem ott a verandán a székben, fájdalommal átitatottan, mígnem hajnalodni kezdett. Gyorsan repült az idő, ha a gondolataimba merültem. Nessie egyszer csak kiviharzott a házból, ragyogó mosollyal az arcán, és így szólt:

- Jó reggelt! Indulhatunk? Rengeteg a dolgunk ma…
- Persze kicsim! – Csodáltam érte, amiért ilyen jól viseli a költözéseket. Mindig olyan vidám, bár én is ilyen lehetnék!

Az autót már „megvettem” – illetve elhoztam – így volt mivel átugranunk Port Angelesbe. Ugyanis, ahogy Forsksot ismerem, nem hinném, hogy találtunk volna itt bútorokat és festéket!
Port Angeles sem túl nagy város, mégis több volt a választék, mint Forksban…legalábbis úgy gondoltuk. Először megvettük a festéket, majd elindultunk bútort venni. Szerencsére - mint az év 320 napján Forksban – ma is esett, így kimerészkedhettem nappal is…Sok boltot bejártunk és sikerült is beszereznünk jópár dolgot, de azért nem mindent...

- Amit nem tudtunk ma megvenni, azt majd a hétvégén megvesszük Seattleben, jó Nessie?
- Okés! – Nem érdekelte túlságosan a dolog, ugyanis az ő szobájába mindent sikerült megvenni. – Anya! Holnap el is kezdhetnénk a festést, mit szólsz?
- Holnap iskolába kell menned… a francba…a suli, nem írattalak be. Gyerünk, siessünk, talán még sikerülhet…
- Nekem nem baj, ha nem érünk oda ma – mosolygott. Élvezte, hogy elfelejtettem.
- Komolyan mondom, nálam semmi nem úgy működik, ahogy az átlag vámpíroknál… - mérgelődtem.

Az iskolában minden simán ment, Nessie már holnap kezdhet, így a festést hétvégére halasztottuk, aminek a lányom természetesen nem örült, de mire haza értünk belenyugodott.
Későre járt, úgyhogy épp csak lepakoltuk a dolgokat. Nekem vadásznom kellett, ha holnap emberek közé akarok menni, így jóéjszakát kívántam a lányomnak, majd elindultam a közeli erdőbe…

Remélem nem lett túl gagyi, sem pedig túl rövid. Hangsúlyozo, hogy kezdő író vagyok,és nem könnyű, higyjétek el.Remélem azért elnyerte a tetszéseteket,és várjátok, hogy folytassam.Megjegyzéseket kérek, rosszat is! * igéző bociszemek *