Tizenharmadik fejezet – A boldog élet


( Bella szemszöge)

Édes csók volt ez…lágy, de mégis szenvedéllyel, szerelemmel teli. Nagyon élveztem. S mikor már kezdtünk volna belemelegedni, kivágódott az ajtó, s Alice jelent meg…
Bosszankodva ránéztem, s már épp szitkozódni akartam, amikor elkapta Edward karját, s kihúzta a szobából…én meg csak kérdőn bámultam utánuk….
Senki sem szólt egy szót sem, így nem tehettem mást, minthogy várok…


(Edward szemszöge)

- Láttam! – örvendezett Alice húgom buzgón.
- Mit Alice? – adtam a hülyét. De ő már közben mutatta fejében a képet, amit látott. Látta, ahogy megkérem Bella kezét. – Ja, hogy ezt… - vigyorogtam – de ugye nem szóltál róla senkinek? – kérdeztem félve.
- Nem…még nem! Jasper teljesen hülyének nézhetett, amikor a látomásom után csak úgy felpattantam a kanapéról, és elrohantam megkeresni téged.
- Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem Jasper már hozzá van szokva ezekhez a dolgokhoz, ugyanis nem először történt már ilyen… - mondtam, miközben még szélesebbre tártam mosolyom. Mérgesen a szemembe nézett, ami nem hatott meg különösebben, hisz tudtam, hogy valójában nem haragszik a megjegyzésem miatt.
- Ugye megszervezhetem?
- Várj csak, ez azt jelenti, hogy igent fog mondani…
- Nem mondom meg…igazából nem láttam tisztán, úgyhogy még én sem tudom, de ha igent mond, ugye megszervezhetem? – könyörgött, s nézett rám boci szemekkel.
- Alice, ezt vele kell megbeszélned, de ha megkérhetlek, ne azelőtt kérdezd meg, mielőtt még megkérném a kezét, jó?
- Rendben…Bella biztos megengedi, hogy én szervezzem meg az esküvőt, mert ő szeret engem… - tűnődött – máris elkezdem szervezni a dolgokat!
- Hogy lehet valaki ilyen kicsi és mégis ennyire bosszantó?! – mosolyogtam.
- Ha-ha-ha…
- Alice, most már mennem kéne, Bella már biztosan vár…
- Menj csak… - felelte mosolyogva.
- Köszi – mondtam, majd cuppanós puszit nyomtam homlokára, és elindultam a szobám felé.

Nem időztem azon, hogy emberi tempóban közelítsem meg szobám és benne Bellám…


(Bella szemszöge)

- Oh, Edward, a frászt hozod rám! – kiáltottam fel ijedtemben.
- Tényleg? Pedig nem akartam! – nézett rám ártatlanul.
- Merre jártál? – kérdeztem kíváncsian.
- Alice látott valamit és azt akarta közölni…
- És annyira fontos volt, hogy el kellett szakítania tőlem – kérdeztem szomorkodva…
- De most itt vagyok! – mondta kedvenc féloldalas mosolyommal arcán.
Aztán pedig minden olyan gyorsan történt…egyszer csak előttem térdelt, egy kis piros dobozkával kezében…s így szólt:

- Isabella Marie Swan! Hozzám jössz feleségül?

Én hirtelen szóhoz sem jutottam, s jó pár másodperc telt el csendben, míg végül választ adtam gyönyörű kérdésére:

- Edward Cullen! Igen, boldogan hozzád megyek feleségül! – ha sírni tudtam volna, most biztosan patakokban folytak volna könnyeim, de kizárólag az öröm miatt.
Felhúzta a gyűrűt, majd felállt, mélyen a szemembe nézett, s megcsókolt…elindultunk a fal felé, erősen hozzám simult, miközben testem a falhoz nyomta. Olyan hevesen csókolt, mint még soha. Hihetetlen nagy vágyat keltett bennem. Már a puszta érintése forró tűzként futott végig bőrömön. Egy pillanatra megállt, mintha egy hang a fejében azt mondta volna: Állj!
Majd mélyen a szemembe fúrta tekintetét. Nem bírtam ellenállni a gyönyörű szempárnak. Aranyszín szeme csábított…

- Edward, ne csináld ezt! – nevettem.
- Mit? – kérdezte, mintha fogalma sem lett volna arról, amiről beszélek.
- Tudod te jól, hogy mit! Már megint elkápráztatsz! – feleltem mosolyogva.

Incselkedve nézett rám. Ajkai egyre közeledtek az enyémhez, míg végül lágyan súrolta ajkamat az övé. Majd mikor újra érintette, már valamivel erősebben tette azt. De nem úgy, hogy durva legyen és fájdalmas, hanem gyöngéd, de mégis határozottan szenvedélyes. Vad csókolózásba kezdtünk. Edward lágy csókokat lehelt először az arcomra, majd a fülem vonalát követve a nyakamra. A rövid, gyöngéd csókok után a szemembe nézett. Olyan közel volt egymáshoz az arcunk, hogy jéghideg – ami már számomra is szobahőmérsékletű – lehelete csiklandozta arcom.
Még mindig észveszejtően bódító illata van. Nem bírtam ellenállni neki. Hevesen megcsókoltam, jó hosszan. Kezdtünk belemelegedni. Felhevült testem az ő testéhez nyomtam. Edward még azt is megengedte, hogy karomat a nyaka köré fonjam, s beletúrjak bronzszínű selymesen puha hajába. Sőt a lábaimat is dereka köré fonhattam.(ez új volt nekem, hisz utoljára akkor voltunk így együtt, amikor még ember voltam)
Egyre hevesebben kapkodtam a levegőt, s Edward lélegzete is egyre szaporább lett. Hirtelen, miközben továbbra is hevesen csókolóztunk, derekát körbefogó lábamat kezdte simogatni. Egyre feljebb haladt…Gyengéden simogatott, miközben én megszabadítottam az ingjétől, feltárva ezzel tökéletesen izmos felsőtestének hófehér bőrét.
Kezével lágyan végigcirógatta testem mindenegyes porcát. Annyira felizgatott, hogy halk sóhajok hagyták el számat. Egy rántással letépte rólam összes ruhámat, s éreztem, hogy egyre szenvedélyesebb, izgatottabb lett Edward is.
Hirtelen abbahagyott mindent, s én már kezdtem megijedni, hogy nem akar, s kérdő tekintettel néztem rá, miért nem folytatjuk. Felemelt, majd gyengéden – mintha még most is törékeny porcelánbaba lennék – lefektetett arra az ágyra, ahol emberi mivoltomban feküdtem utoljára. Hatalmas kovácsoltvas ágy volt ez. Edward direkt nekem vette ajándékba. Rendkívül kényelmes ágy volt, és a célnak pont megfelelt.
Ott feküdtem előtte egy szál fehérneműben. Sóvárgó, vágyakozó tekintettek végigmért, majd letepert…
Majd végre minden ruhadarab lekerült rólunk, s átéltük életünk legszenvedélyesebb éjszakáját…
Csodálatos érzés volt! Sokkal intenzívebb, mint mikor ember voltam. Duplán annyira éreztem az érzelmeket, amik keresztülviharzottak rajtam, mint mikor ember voltam. Sőt…triplán.
Csak mikor körülnéztem, akkor vettem észre, hogy a szoba romokban hever…a falakon repedések, az ágyam eltörve, a CD-k a földön hevernek szanaszét a könyvekkel együtt. A bútorok darabokban.

- Azt hiszem lesz mit megmagyaráznunk! Ezt mind mi csináltuk? Észre sem vettem. – mondtam tűnődve.
- Tudod Bella, az első száz évedben még nagyon intenzív a vágy, a szerelem, a testi vonzalom a másik iránt, akit szeretsz. De te már háromszáz éves vagy, én pedig…inkább hagyjuk…és ezt nem gondoltam volna, hogy ekkora kárt fogunk majd okozni. Hogy ennyire…hogy is mondjam…szenvedéllyel teli együttlét lesz az első, amit vámpírként átélsz majd…velem…
- Hát…Emmett örülni fog neki…lesz mivel cukkolnia – nevettem – De Esme szerette ezt az ágyat, és én is! – mondtam lefelé görbülő szájjal.
- Ne aggódj kicsi Bellám, tudunk szerezni egy ugyanilyet… - felelte, majd megcsókolt – De most ideje lenne felöltözni és elmondani a nagy hírt – mondta miközben felemelte a kezem.
- Jó, de az összes ruhám cafatokban hever, azt sem tudom, hogy a szobának melyik részén, és így csak nem mehetek ki, nem?
- Hát, én nem ellenkeznék ellene. Elnézegetnélek így egész nap.
- Azt gondoltam! De nem hinném, hogy a családod többi tagjának is kellene tudnia, hogy nézek ki meztelenül. Még jó, hogy csak te vagy gondolatolvasó a családban.
- Tévedsz, Renesmee is az.
- Ha megkérhetlek a társaságában ne képzelj el így jó? – mutattam magamra.
- Rendben – nevetett – Alice jön, és hoz neked ruhát.

Mikor ezt kimondta, rá egy másodpercre már kopogtak is. Edward gyorsan magára kapott egy inget és egy bokszeralsót., majd kinyitotta az ajtót. Én pedig addig belecsavartam magam a takaróba.

- Szia Alice!
- Szia Edward! – mondta Alice csillogó szemekkel – Hoztam Bellának pár ruhát. Kéket, mert tudom, hogy azt szereted… - mosolygott.
- Köszi Alice, mindjárt megyünk. Ugye nem szóltál senkinek sem?
- Nem, de siessetek, mert nem bírom már sokáig. – kuncogott
- Rendben.

Edward odadobta a ruhát, mire én kimásztam az ágyból. Végigmért, csibészes mosollyal arcán, s így szólt:

- Nagyon szexi vagy.
- Edward hagyd abba! – zavarban voltam. – Szóval Alice mindvégig tudott róla? És ezért rángatott el ugye?
- Igen. – nézett rám bűnbánóan. – És ő akarja megszervezni, sőt már el is kezdte!
- Hogy lehet valaki ilyen kicsi, és mégis ennyire bosszantó? – kérdeztük egyszerre.
- Nagyon csinos vagy. Mehetünk?
- Igen.


Majd elindultunk lefelé a lépcsőn. Mindenki a nappaliban volt.

- Á, Sziasztok! Jó volt az éjszaka? – szólalt meg Emmett. Gondoltam, hogy nem hagyja ki!
- Igen, köszönjük Emmett, hogy kérdezted, ugyanis megkértem Bella kezét, és igent mondott! – ügyes Edward, ügyes.
- Ó Istenem! Végre boldogok lesztek! – rohant oda hozzánk Esme és ölelt át egyszerre mindkettőnket.
- Gratulálok fiam, hogy végre megjött az eszed!- szólalt meg Carlisle nevetve.
- Na végre, hogy elmondtátok! – vetette fel Alice. S mindenki furcsán nézett rá. – Most mi van? Én már rég tudtam és alig bírtam magamban tartani. – mondta kicsit durcásan.
- Gratula Tesó! – ölelte meg Jasper Edwardot – Bella! – s engem is megölelt. Emmett és Rosalie egyszerre jött oda.
- Gratulálunk!
- Anya! Apa! Végre összeházasodtok és egy család leszünk! – futott oda hozzánk Renesmee, egyetlen szeretett lányunk.
- Gratulálok!
- Köszönjük Jake! – mondtuk egyszerre mosolyogva.

Mindenki gratulált, Esme reggelit készített Renesmeenek és Jakenek, mindenki elfoglalta magát, és én kapva kaptam az alkalmon, hogy beszélhessek Carlisleval.

- Carlisle! – még sikerült elkapnom mielőtt elindult volna dolgozni – Beszélhetnék veled?
- Persze Bella! Mondd csak!
- Arra akartalak megkérni…hogy…az oltárhoz vezetnél?
- Ó Bella, természetesen. Ez megtiszteltetés számomra! Köszönöm!
- Én köszönöm Carlisle!
- Nincs mit! - ölelt át – Ne haragudj, de most mennem kell!
- Persze! Szia!
- Szia Bella!

Természetesen Alicera bíztam minden az esküvővel kapcsolatos teendőket. Egy hetet kapott, így Rosalie, Esme, és a lányom Nessie is besegít neki.





***



Eljött a nagy nap! Alice mindent előkészített, nekem csak az volt a dolgom, hogy lesétáljak a lépcsőn, és kimondjam azt a bizonyos szót, semmi más…mégis úgy izgultam, mint még soha.
A lépcső tetején álltam, Carlisle az oldalamon.

- Készen állsz? – kérdezte.
- Igen.

Elindultunk. Amikor a lábfejeim elhagyták az utolsó lépcsőfokot is, még nem láttam őt. Egy rövid pillanatra csodáltam a gazdagságát a fehér virágoknak, a girlandoknak, amik mind a szobában voltak, hosszú fehér szalagokat. Aztán levettem a tekintetem a mennyezetről, s kerestem a szatén szövet székeken keresztül, s végre megláttam őt. Egy boltív előtt áll, ami tele van virágokkal és szalagokkal. Alig vettem észre a család többi tagját, s akiket Alice még meghívott. Mind közül csak Edward arcát láttam, kitöltötte a látvány mindenem. Forró arany tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordul az érzelem. A zene túl lassú volt, én pedig azonnal oda akartam érni hozzá. Egyedül Carlisle szorítása tartott vissza, hogy ne rohanjak oda hozzá….És akkor végre ott voltam. Edward felém nyújtotta kezét. Éreztem csodás, hűvös bőrét és otthon voltam.
Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amit már nagyon régóta használtak, de soha nem mentek ki a divatból. Emmett röviden beszélt(ő helyettesítette a papot), a végén csak annyit mondott: „Amíg csak éltek!”
Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe, és tudtam, hogy győztem. Megnyertem magamnak őt, a világ leggyönyörűbb teremtését, és nekem ennyi elég volt. Már semmi mást nem akartam, csak vele lenni.
Majd kimondtuk azt a bizonyos szót: „Akarom!”
Emmett férjjé és feleséggé nyilvánított bennünket, és akkor Edward kezeit arcomra tette, s szenvedélyesen megcsókolt. Olyannyira szenvedélyesre sikeredett, hogy Alice köhögése szakította csak félbe.
Az esküvő és a lagzi is simán zajlott. Ez is bizonyítja Alice remek szervezőképességét.

Majd miután vége lett, Esme és Carlisle átadtak egy kulcsot, mely a saját kis kunyhónkhoz tartozott, amely nem messze volt a Cullen háztól.

- Nessie, azt hiszem jobb lenne, ha ma még itt aludnál…anyádéknak hosszú éjszakája lesz – nevetett Emmett.





***


Hazamentünk a kunyhócskánkba, s befeküdtük az ágyba. Edward mellkasára tettem a fejem, s közben a szemébe néztem. Csillogott a boldogságtól, majd így szólt:

- Isten hozott itthon Isabella Cullen!
- Isabella Cullen! Nem is hangzik rosszul – kuncogtam.
- De nem ám! A világ legcsodálatosabb neve! – felelte kábultan.
- Edward! Szeretlek!
- Én is szeretlek Bella!
- Örökkön örökké!
- Örökkön örökké!

Kedves olvasóim! Ezzel a történetemnek vége! Remélem tetszett ez a fejezet is! De ne aggódjatok,már elkezdtem írni egy másik sztorit, ami ugyanígy Twilight Saga-s. Ugyanezen a blogon fog frissülni. Még nem tudom mikor teszem fel az új sztori első fejezetét, de az őszi szünet az a nagyon maximum, amikor felteszem!

ÍRJATOK SOK KOMMENTÁRT!!!!!

Puszi:Puppy

Tizenkettedik fejezet – A döntés

(Edward szemszöge)


Hosszasan töprengtem, hogy juttathatnám el búcsúlevelem életem szerelméhez. Míg végre rájöttem a legalapvetőbb dologra, ahogy közölhetem Aliceszel, hogy jöjjön el a levélért. Hisz elég csak kigondolnom és ő máris látja majd. Így erősen koncentráltam…remélem „meghallotta”…
De mi van ha mégsem hallja meg? Ha nem koncentrál rám, akkor könnyen lehet, hogy meg sem látja majd „mire készülök” . Annyira nehéz ez a semmittevés… csak várok és várok, miközben ki tudja hol jár életem szerelme?! Vajon életben van egyáltalán? NEM! Edward ilyenre nem szabad gondolnod! Miért ne lenne életben, hisz talpraesett lány! És olyan szép! Eddig is az volt – főleg számomra – de most, hogy vámpír lett…egyszerűen csodálatos!
Ez az álmodozás még gyötrelmesebbé teszi a várakozás…



(Bella szemszöge)

Hallottam ŐT…hallottam, amit gondol…s ENGEM AKART!
Most pedig arra gondol, vajon életben vagyok-e! De hát hogy ne lennék életben, hisz itt vagyok! Nem érzi a szagom? Ennyire messze van? Meg kell találnom!!! MUSZÁJ!!!
Miközben én Edward gondolatait próbáltam kihallgatni, arra lettem figyelmes, hogy Alice egyszer csak a távolba mered.

- Alice drágám, mit látsz? – kérdi tőle Jasper.

- Edward… - erre már felfigyeltem.

- Mi történt Edwarddal Alice? – kérdeztem talán kicsit erélyesebben, mint szerettem volna.
- Azt határozta el, hogy oda kell mennem hozzá…de az már homályos, hogy miért…nem értem… - tűnődött. És én sem értettem, sőt senki nem értette.
- Látod, talán csak azt akarja, hogy megmentsük.
- Nem Bella, nem ezt akarja…de köze van a dolognak hozzád.

Na erre még a nem létező vérem is megfagyott. Vajon mit titkol Edward a gondolataiban. De hisz nem tudja, hogy én hallhatom, de akkor erről tudnom kéne…nem értem….

- Alice, vissza kell mennünk! Ha ti nem jöttök, ha nektek nem ér annyit, mint nekem, akkor megértem – mondtam szomorúan – de én elmegyek, és kiszabadítom annak a szörnyű nőnek a karmai közül.
- És mégis, hogyan gondoltad? – szólalt meg most először Jacob. – Egyedül nem fog sikerülni! – figyelmeztetett összeszűkült szemekkel.
- Mért ne sikerülhetne? Erősebb vagyok, mint hinnéd! – mondtam durcásan.
- Bella, ne csináld ezt! Edward nem akarná, hogy kockáztasd az életed miatta.
- Pedig most pontosan azt teszi! Ha nem fogtátok volna fel eddig, akkor most közlöm veletek: Edward az életem, nélküle nem bírok élni, felfogtátok? – s azzal elrohantam.

Ha tudtam volna sírni, bizonyára könnyek zápora hullott volna arcomra, miközben gondolataim csak úgy száguldoztak fejemben. De központjuk még mindig Edward volt. Meg kell találnom. Vissza kell mennem hozzá. Nincs messze, érzem. S ahogy egyre közelebb értem hozzá, egyre jobban éreztem csodálatos illatát. Majd megláttam a kastélyt. Szép volt, de nem az én stílusom. Mindenesetre követtem a szagot, és a gondolatokat…

„Ó Istenem, nem hiszem el, hogy nem láthatom többé!”
„Megint megbántom, megint fájdalmat okoztam neki, megint elhagytam!”
„Hogy tehettem ezt vele?”
„Most biztosan az lesz, amit Alice mutatott!”

S ekkor egy képet láttam a fejében, mely engem ábrázolt, ahogy elmentem Aro-hoz Volterrába, s azt kértem, hogy vessen véget az életemnek.
Időm sem volt ezt végiggondolni, mert jött a következő gondolat:

„ De ha ezt teszi, követem én is. Megszököm innen, s én is elmegyek Aro-hoz, s megkérem végezzen velem is!”

Nem hagyhatom, hogy ezt tegye.
Már nagyon közel jártam…megpróbáltam beleférkőzni a gondolataiba, s ezt suttogtam neki a gondolataimon keresztül, mikor már az ablakánál jártam:

„ Ne gondolj ilyen butaságokat Edward! Nem emlékszel, Te mondtad, hogy a jövő állandóan változik, méghozzá a döntéseink alapján. Én meghoztam a döntésem: nem hagylak elmenni. Nem hagyom, hogy a könnyebb utat válaszd, s megint elhagyj! TE VAGY AZ ÉLETEM EDWARD!”

Valószínűleg nagyon furcsán érezhette magát, hogy hallja a gondolataimat, mert eléggé meglepődött kifejezést ült arcára.
Nevetnem kellett rajta, s bár csak kuncogtam, Edward mégis meghallotta, s az ablak felé sietett. Kinyitotta, s mikor meglátott, aranyszín szeme folyékony topázzá vált, s úgy csillogott, mintha tűz égne benne.

- Ó Bella! – húzott be magához – Úgy örülök, hogy látlak!
- Én is örülök Edward! – majd magamhoz húztam, s olyan szenvedélyesen csókoltam meg, mint még soha. Volt ebben a csókban öröm, bánat, szenvedés, kín, fájdalom, szerelem, „egyszerű” szeretet, s rendkívüli hiány és megbocsátás.
- Hogy jutott eszedbe, hogy ide gyere? – na nem mintha nem örülnék neki – csak megleptél. – mondta csibészes mosollyal arcán.
- Nem gondoltad, hogy eljövök igaz?
- Nem. – hajtotta le fejét bűnbánóan. Az álla alá nyúltam, s felemeltem fejét, hogy szemébe nézhessek.
- Akkor nem is mersz elég jól. Itt vagyok. Szeretlek és örökké szeretni foglak Edward Cullen! Ha akarod, ha nem!
- Hogy ne akarnám? – kérdezte.
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba! – mondtam mélyen a szemébe nézve.

Nem szóltunk egy szót sem. Csend ült a szobára. Még a kinti zajok is megszűnni látszottak. Csak mi voltunk és az érzelmek, melyeket anélkül is ki tudtunk fejezni, hogy szavakba öntöttük volna.
Hozzábújtam…

- Nagyon rég várok már erre, tudtad? – kérdeztem kissé szórakozottan. Ha képes lennék rá, most biztosan bíborvörösben pompázna arcom.
- Én is. Meg erre is… - azzal ajkait enyémre tapasztotta.

Először finoman, majd egyre hevesebben csókolt. Bele mentem a játszmába, hisz nagyon rég nem éreztem ilyet. Vágytam a lelkére s testére egyaránt. Éreztem, ahogy tombol bennem a vágy. Ahogy az érintése egyszerre éget fel mindent bennem, s fagyaszt jéggé.
Testem közelebb húzta magához, s szinte már eggyé váltunk. Nem volt ellenemre közelsége, sőt kifejezetten felizgatott. Sosem éreztem azelőtt ilyet. Tudtam, milyen érzéseket képes kiváltani belőlem már csak az is, ha rám néz, de ez…ez más volt. Kifejezetten más.
Egyre gyorsabban kapkodtuk a levegőt mindketten, s felhevült testét percről percre közelebb nyomta az enyémhez. Éreztem, ahogy kezét óvatosan blúzom alá csúsztatja, majd felkap, s az ágyra cipel. Kezét továbbra is blúzom alatt tartja, de közben helyet kér szemeivel, hogy fölém helyezze testét. Szememmel intek, hogy örülnék neki, ha megtenné.
Megint szenvedélyesen csókolni kezdett, - s én önkéntelenül is – mohón a nyaka köré fontam karom, s beletúrtam hajába, mindeközben lábamat dereka közé kulcsoltam, s egész közel húztam magamhoz testét. Ki akartam élvezni testének mindenegyes porcikáját. Mindet megakartam kicsit ízlelni, érinteni, kényeztetni. Épp azon voltam, hogy megszabadítsam ingétől, mikor kopogásra lettem figyelmes.
Edward a szemembe nézett sajnálkozó, de rémülettel teli tekintettel.

- Ő az ugye? Sookie?
- Igen. Bella…Bella…el kell tűnöd innen. Nem láthat meg itt. Ha itt talál, megöl. – mondta kétségbeesetten.
- Szökjünk el. Gyere, ki az ablakon. Nagyon gyors vagyok, és nálad nincs gyorsabb vámpír a világon! És ha esetleg utánunk jönne…a családod…
- Akik most már a Te családod is Bella – szakított félbe, miközben végigsimított arccsontomon, ahogy akkor tette, amikor először megérintett a tornaterem előtt.
- Szóval a családunk itt van nem messze. Tudnak segíteni…és valld be, hogy Emmettnek kifejezetten örömet okozna – kuncogtam.
- Igen ebben igazad van drága Bellám.
- Akkor? Megyünk?
- Nem akarom kockára tenni sem a Te, sem pedig a családunk életét szerelmem!
- De Edward, nem látod, hogy pontosan azt teszed? – siránkoztam – Nem tudok nélküled élni, nem érted? Nem bírom ki, hogy még egyszer el kelljen szakadnom tőled… - oda jött hozzám, kezei közé fogta arcom, majd így szólt: - Szeretlek! – majd megcsókolt, kézen fogott, s kiugrott az ablakon, majd futásnak eredtünk, EGYÜTT!

Csak futottunk, örömtől felszabadultan. Mindeközben hallottuk ahogy Sokkie szitkozódik, hogy Edward elment és, hogy majd még megkeserüli, de minket nem érdekelt, csak mosolyogtunk rajta!
Rövid idő után arra a helyre értünk, ahol találkoztam a Cullen családdal, de már nem voltak ott.

- Miért nincsenek itt? Az előbb még itt voltak, itt találkoztunk. Hogy lehet ez? Miért mondtak le rólunk?
- Nem mondtak le rólunk Bella, csak megtették, amit kértem…ne aggódj, semmi bajuk nincs! – mosolygott.
- Jó…nem aggódom…menjünk! Már biztosan otthon vannak…
- Rendben.

(Alice szemszöge)


Hogy hagyhattam, hogy Bella elmenjen? Ha bármi baja esik, Edward a fejemet veszi, az biztos!
Az egész család a nappaliban ült, s a ma történteken elmélkedett.
A szobában csend honolt, senki sem moccant. Renesmee mélyen maga elé meredt, Jake pedig mellette ült, s mellkasára vonta őt, Rose is a gondolataiba merült, még Emmett sem nevetett. Esme és Carlisle egymás kezét fogva ült a kanapé egyik végében, s mindketten Renesmeet nézték. Jasper pedig szenvedett a sok fájdalomtól. Próbálta nem mutatni, de én láttam rajta, hogy nagyon megviseli a rengeteg érzelem.
Minden az én hibám! Nem szabadott volna megengednem, hogy bármelyikük is ott maradjon! Bellával kellett volna mennem Edwardért. Sőt már Edwardnak sem szabadott volna megengednem, hogy ott maradjon önként! Nem, nem szabadott volna! Nem igaz, hogy lehettem ilyen ostoba!


(Renesmee szemszöge)

Az még oké, hogy apám elhagy – MEGINT – vagyis inkább először, mert igazából azt sem tudta, hogy létezem, na de hogy anyám is. Akivel csak egymásnak voltunk 300 éven át! Nem hiszem el, hogy képes volt visszamenni érte. Pont érte, aki elhagyta, aki örökké megváltoztatta az életét.
Bár valahogy meg tudom érteni. Hisz nagyon különös az ő szerelmük. Nem csak azért, mert anyám egy vámpírba szeretett bele – bár kétségtelenül ez sem egy utolsó szempont a furcsaságok közül – de nem csak emiatt fura és különös az ő szerelmük. Hanem azért, mert olyan intenzív, nem csak vámpír létükre, hanem akkor is, amikor anyám még ember volt, hogy ilyet még elképzelni sem tudtam volna. Végigkísértem anyám szenvedéseit a 300 évem alatt és néha komolyan mondom, hogy vele együtt szenvedtem én is, annyira keserves volt már csak az is ahogyan rám nézett. Fogalmam sem volt, hogy apám ennyire fontos neki. Pedig nagyon sokat beszélgettünk erről az évek során. Sok mindent elmesélt anya. Mindent tudok arról, hogy mikor, mit és hogyan csináltak együtt. Milyen helyekre vitte el apa, mikor mutatta be a családjának, hogy jött rá anya, hogy apa vámpír. Minden részletet tudok, még sem tudtam átérezni a helyzetét…egészen mostanáig.

Valami olyan furcsa érzésem van Jacob iránt. Annyira más, ha vele vagyok. Biztosan nem barátság, ebben egész biztos vagyok, hisz ezt már az elején tudtam, amikor először megláttam.
Ez az érzés olyan furcsa. Anya mesélt nekem róla. Talán úgy két éves lehettem – mármint testileg…természetesen agyilag már vagy tíz voltam. Ekkor mesélt először apáról. Addig mindig halogatta a dolgot és ha kérdeztem felőle, mindig ezt felelte: „ Majd ha elég érett leszel, elmondom!”
Nagyon untam már, és akkor végre mesélt róla. Mesélt arról, mit érzett, mikor először meglátta. Mit érzett, mikor először megérintette, mikor először beszélt vele, mikor először találkoztak, mikor apa dühösen nézett rá, mikor lágy topáz színű szemébe nézett, mikor először megcsókolta, amikor elvitte a családjához – akik most már az én családom is – amikor először szeretkeztek…mindenről tudok…mindent megosztott velem, s ezt becsültem…
Arra, amit a szerelemről mesélt, szóról szóra emlékszem.
Azt mondta: „ Ha egyszer majd szerelmes leszel Nessie, az lesz a világon a legcsodálatosabb érzés, majd meglátod! Egyszerre felemel, s romba dönt. Egyszerre perzsel fel, s dermeszt meg. Felemelő érzés, amikor azzal lehetsz, akit szeretsz. Az már keményebb dió, ha az illető akit szeretsz, nem viszonozza érzelmeid. De ilyen is van az életben. Hisz, ha nem lennének csalódások, akkor nem lenne miből tanulnunk!”
Az utolsó mondatnál mindig elszomorodott….
Én pedig mindig azt válaszoltam neki: „ Anya, én sosem leszek szerelmes, mert félek a csalódástól!”
És lám, most mégis abban a cipőben járok, amiben ő 300 éve…



(Bella szemszöge)

Megérkeztünk a Cullen házhoz. Boldogan egymás szemébe néztünk, majd kézen fogva kinyitottuk az ajtót, s beléptünk a házba.
Mindenki néma csendben, a gondolataiba merülve ült a szoba valamely szegletében, észre sem véve jöttünket.
Edwarddal egymásra néztünk, majd mosolyogni kezdtünk.

- Halihó, haza értünk! De jó újra itthon! Nagyon jó volt a nászút, élveztük…nem is üdvözöltök bennünket? – kiáltotta Edward. Még a lélegzetem is elállt attól, amit mondott. Bár kétségtelenül felrázta vele a társaságot az igaz, de akkor is meglepett.
- Edward! Bella! – Alice kapcsolt először. – Úgy örülök, hogy itt vagytok! Nem tudtam mi lesz, ha történik veletek valami! – mondta, miközben egyszerre magához ölelt minket.
- Anya! Apa! De jó, hogy itt vagytok – ugrott fel Jacob karjaiból a lányunk.
- Nessie! Kislányom, olyan jó hogy látunk! – mondtuk szinte egyszerre Edwarddal.

Ezután mindenki egyenként oda jött és üdvözölt minket. Tényleg olyan volt, mintha egy kirándulásról jöttünk volna, s rég nem látott családunkkal ölelkeztünk volna.
Esme nekilátott valami ételnek. A többieknek pedig el kellett mesélnünk, hogy szabadultunk Sookie karmai közül – persze a forró részeket kihagytuk.

A vacsora után, Jake és Nessie elmentek aludni. Emmett és Rose eltűntek valahová. Jasper Aliceszel sétálgatott a ház körül, Esme pedig Carlisleval volt, így Edwarddal kicsit eltűnhettünk beszélgetni.
Felmentünk a szobájába. Nagyon rég voltam már itt…utoljára emberként…vagyis nem…de azt nem nevezném túlzottan jó alkalomnak. Tudniillik, amikor az ember egy búcsúlevéllel és egy üres házzal találja szembe magát nem kellemes dolog.
Mindent újra szemügyre vettem, s megálltam az üvegajtó előtt.
Edward mögém lopózott, s gyengéden átkarolt a derekamnál fogva.

- Szeretlek! – suttogta a fülembe.
- Én is szeretlek! – mondtam neki.

Maga felé fordított, s így szólt:

- Bella, kérdezhetek valamit?
- Persze Edward.
- Hogy…Te…hogy tudtál olvasni a gondolataimban? És én, hogy láthattam a Te gondolataidat?
- Gondoltam, hogy ki fogsz térni erre is a ma este folyamán. Nos nagyon érdekes dolog mi?
- Igen az… - nézett rám azzal a kedvenc féloldalas mosolyommal.
- Hát…tudod van egy pajzsom…
- Egy pajzsod?
- Igen…
- És ezzel a pajzzsal védem az elmém…ezért nem tudtál belelátni a fejembe…
- Szóval akkor ezért volt…de akkor Te hogy tudtál olvasni az enyémben?
- Ha nem szakítanál félbe folyton, akkor talán el tudnám mondani – válaszoltam kissé csípősen, de nem haraggal. S ő csak mosolygott, így folytattam. – Szóval ezzel a pajzzsal képes vagyok arra, hogy kitoljam másokra és megvédjek másokat is az olyan képességektől például, mint a tiéd. De arra is képes vagyok, hogy levegyem a pajzsot az elmémről, így láthattál bele a fejembe. A magyarázat arra, hogy miként olvastam én a tiédben, roppant egyszerű. Két képességem van. Az egyik ez a pajzs, a másik pedig az, hogy áttudom venni a képességeket. Legalábbis a gondolatolvasást. Alice jövőbe látó képességét és Jasper érzelem manipulációit sajnos nem. – mosolyogtam.
- Értem – felelte meglepetten. – Mindig tudtam, hogy különleges vagy – mondta mosolyogva, s megcsókolt…




(Edward szemszöge)


Tudtam, hogy különleges, de mindig azt hittem, hogy csak számomra. De…hű… két képesség egyszerre, ez nem semmi.

Gyönyörű volt, mint mindig. Édes csókot leheltem ajkára, miközben arcát kezeim közé fogtam. Még mindig nem szoktam meg, hogy nem okozhatok neki fájdalmat, ezért úgy értem hozzá, mintha egy törékeny porcelánbabát érintenék.


( Bella szemszöge)

Édes csók volt ez…lágy, de mégis szenvedéllyel, szerelemmel teli. Nagyon élveztem. S mikor már kezdtünk volna belemelegedni, kivágódott az ajtó, s Alice jelent meg…
Bosszankodva ránéztem, s már épp szitkozódni akartam, amikor elkapta Edward karját, s kihúzta a szobából…én meg csak kérdőn bámultam utánuk….

Remélem ez a fejezet is elnyeri tetszésetek! Vajon miért jelent meg Alice a dolgok közepette? Meg tudjátok a következő részből, addig is lehet tippelgetni a megjegyzésekben!A tippetektől nem fogok mást írni, mert már meg van az ok, csak kíváncsi vagyok mit tippeltek=)

SOK-SOK KOMMENTÁRT TESSÉK ÍRNI! * bociszemekkel néz*

Csókollak titeket!

Ui: A következő feji sztem csak a hétvégén lesz(2009.10.09-10-11)esedékes!Sajna előbb nem hiszem:(Puszi=)