Prológus – A kezdet kezdete

(Edward szemszöge)

Phoenix…ez az a hely, ahol csak az éjszaka leple alatt mászkálhatok. Most is vadászni indultam, amikor egy házból kiszűrődő zajra lettem figyelmes. Gyereksírás, mi más lehetne. Azt gondoltam, hogy semmiség, így tovább haladtam, de a testem visszahúzott. Kényszerített, hogy ne hátráljak, hanem forduljak vissza, s nézzem meg mi a baj. Visszafordultam, igyekeztem láthatatlan maradni, úgy guggoltam az ablakpárkány szélére. Semmi baj nem történt, csupán egy kislány ébredt meg édesded álmából. Rám nézett, mintha tudná – érezné – ott vagyok. Két gyönyörű csokoládébarna szempár ejtett rabul, nem tudtam szabadulni tőle, nem engedett, fogva tartott. Nem voltam képes olvasni a gondolataiban, ilyen még sosem történt velem. De nem tudtam tovább töprengeni, sem próbálkozni, hátha sikerül belelátnom elméjébe – bár mit is akarnék látni egy pár hónapos csecsemő fejében – mert az anyja belépett a szobába. Még épp idejében vettem észre, hogy eltűnhessek, mielőtt megláthatna.
Aztán egyszer megint láttam. Épp a közeli erdő peremén jártam, amikor megéreztem a hívogató illatot. Ilyen édeset még sohasem éreztem. Akaratlanul az illat irányába suhantam, akkor megláttam ugyanazt a kislányt, akit akkor éjjel megpillantottam, csak épp nyolc évvel később. Csak álltam, mint egy kőoszlop és hagytam, hogy gyönyörű csokoládé barna szemeit belevésse tekintetembe. Elvesztem szemeiben…. Nem veszthettem el a fejem hiszem egy alig nyolc éves kislány állt előttem. Nem hagyhattam, hogy eluralkodjék fölöttem a vérszomj, nem boríthatta el az agyam a vörös köd.Minden vágyam volt, hogy megízlelhessem mézédes vérét, hogy pulzáló vére csillapítsa elviselhetetlen szomjam. Nem, erre nem gondolhatok! Miközben próbáltam lebeszélni magam, tiltakozni a vérszomj ellen, a lány felém fordult. Észrevettem, hogy még mindig nem tudok olvasni a gondolataiban és a lábaim is lecövekeltek, nem engedtek tovább.
Mikor végre ráeszméltem mekkora veszélybe sodortam a puszta ittlétemmel ezt az ártatlan kislányt, végre futásnak eredhettem. Utoljára visszanézve már csak egy felém nyújtózkodó kart láttam és egy halk gyönyörűen csengő hangot hallottam.- Ne menj el - lehelte lemondóan utánam. Életemben nem hallottam még ilyen lágy hangot. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen is létezhet…

Rövidesen el kellett költöznünk, így nem láttam értelmét annak, hogy jobban belebonyolódjak a dolgokba, de emésztette lelkem(már ha nekem van olyan)ez az egész. Olyan furcsa volt, még sosem éreztem ilyet…