Halihó^^

Bocsánatot szeretnék kérni, hogy ennyit "kések" a fejezettel. De akik olvasták a kommentájaimat az utolsó fentlévő fejezetnél, azok tudják, hogy miért. Ugyanis beteg voltam, és rengeteg a pótolni valóm. Betegségem alatt feltettem egy új fejit, de sajnos a hétvégén nem tudtam frissíteni, mert vagy a halálomon voltam/=)/, vagy pedig tanultam. Sajnálom és tényleg ne haragudjatok, legszívesebben egész nap a sztorit írnám, de sajna ez a hét ilyen, hogy nincs egy percem sem. Minden napom teli zsúfolva ilyen értelmetlen dolgokkal *mint töri,matek,angol,fizika,francia,stb sz*rságok*

Csak azért írok, hogy a hétvégén (2009.október 2-3-4) BIZTOSAN * hangsúlyozom BIZTOSAN* lesz új fejezet.

Remélem azért nem haragszotok rám nagyon, és azért kicsit (nagyon) várjátok az új fejit!

Csókollak titeket és aztán tanuljatok ám=)

Tizenegyedik fejezet – Fájdalmas pillanatok


(Edward szemszöge)


„ Bellára, egyedül rá van szükségem! ”

Visszhangzott a fejemben. Hogy tehettem ezt vele, MEGINT? Hogy vagyok képes ezt tenni az általam szeretett lénnyel? Talán mégis szörnyeteg vagyok. Mert csak egy szörnyeteg képes ilyesmire. Talán jobb is Bellának, ha nem tölti az idejét egy olyan szörnyeteggel, mint ÉN!
De mégis…már most iszonyú hiányérzetem van. Nem bírom elviselni, hogy nem láthatom többé. S már Ő is vámpír, tehát már azt sem mondhatom, hogy: „ A Te sebeidet begyógyítja majd az idő, bár én nem felejtelek el, de majd elterelem a figyelmem valamivel…” Azzal hazudnék neki…MEGINT! Ahogy akkor tettem. Már az Ő sebeit sem gyógyítja be az idő, ahogy eddig sem tette. Nem feled el sosem. És Én sem Őt! De már nem láthatom többé. Örökre itt ragadtam.
Bella bele fog halni a fájdalomba, ha megtudja mit tettem! Úgy lesz, ahogy Alice megjósolta. Mért nem hallgattam rá, s próbáltam meg kitalálni valamit? Biztosan lett volna valami megoldás! Az nem lehet, hogy nem! Látnom kell! Éreznem kell! Csókolnom kell! CSAK MÉG EGYSZER! MUSZÁJ!!!



***


Még évődtem, s gyötörtem magam egy darabig, mikor eszembe jutott valami! Így hát lementem az alsó szintre Sookiehoz és a többiekhez!


- Sookie!
- Igen Edward? – csillant fel a szeme.
- Kaphatnék pár papírt, tollat és egy borítékot?
- Minek az neked? Csak nem szerelmes levelet írsz a Te Belládnak?
- De igen, valami gondod van vele? - kérdeztem tőle erélyesen.
- És ha van?
- Nem érdekel…
- Na ide figyelj Edward… - termett ott előttem hirtelen, de nem ijedtem meg tőle. Csak álltam ott továbbra is céltudatos, határozott és egyben dühös arcot vágva, próbálva leplezni fájdalmam. – Te itt nem vendég vagy, vagy családtag, hanem egy „ játékszer ”, akivel azt csinálok, amit akarok, és aki azt csinál, amit ÉN mondok. Tehát ha én adok papírt meg egyebeket, amire szükséged van, akkor írsz neki levelet, amiben megvallhatod, mennyire sajnálod, s elsírhatod a bánatod neki, de ha nem, akkor nem. Szóval viselkedj rendesen, mert csakis kizárólag TŐLEM függsz Edward, s ehhez jobb, ha hozzászoksz.

Morgást hallattam magamból, amellyel közöltem egyben a véleményemet is arról, amit most elmondott, de Ő továbbra is csak mosolygott. És ez bosszantott.

„ Legszívesebben megölném!” – gondoltam.

„ Olyan édes, amikor ilyen morcos!” – gondolta.

Sookie gondolatain kívül még ott volt Will, Alex, Lor és Charlotte gondolata. De az ő gondolataik többnyire semlegesek voltak. Egyik sem az imént történtekről szólt.

Egy pillanatra elkalandoztam, mikor Sookie-t hirtelen a hátam mögött éreztem.

- Itt a papír, a toll és a boríték, amit kértél. Írd meg és feladjuk! Megfelel?
- Nem, Alicere akarom bízni…
- Edward nem gondolod, hogy túl sokat képzelsz magadról?
- Nem, csak ezt akarom és kész! Vagy elfogadod, vagy kitalálok valamit, hogy kijussak innen minél hamarabb! – fenyegettem.
- Rendben, akkor Alicere bízzuk…De mégis, hogy fogsz neki szólni?
- Megoldom. Ez legyen az ÉN gondom, rendben?
- Rendben. – majd jelentőségteljesen bólintottam egyet és felvonultam a szobámba.


Leültem, s írni kezdetem, ami jött belőlem.


„ Kedves Bella!


Annyira sajnálom. Én…én esküszöm, hogy nem volt más megoldás. Tudod, hogy szeretlek, és soha többé nem akartalak elveszíteni, de meg kellett védenem TÉGED, Renesmeet, meg a többieket. Meg kell értened…Belehalok a hiányodba. Ó, drága Bellám, könyörögve kérlek bocsáss meg nekem! Gyűlölöm magam és életem végéig nem bocsátom meg magamnak, hogy kétszer is képes voltalak elhagyni…magadra hagyni…egyedül…
Gyűlölöm magam…
Ne haragudj!


Szerető Edwardod!”


Beraktam a borítékba, s ráírtam: „ És az oroszlán beleszeretett a bárányba!”

Most már csak azt kell kitalálnom, hogy juttatom el Alicehez.





(Bella szemszöge)

Még, jó, hogy vámpír létemre nem „örököltem” az emberi életemből az ügyetlen tájékozódó képességem! Tisztán emlékszem az útra. Sajnos lassabban kell haladnunk Claire miatt, hiszen ő csak félig vámpír. Nem bír olyan sokat, mint mi.
- Bella, messze van még? – kérdezte Jake.
- Már nem olyan sok, csak egy kicsit bírd még Claire.
- Figyelj Bella, nem vesszük hasznát Clairenek, ha nem hagyjuk pihenni és kipurcan teljesen. Szükség van az erejére, ah odaértünk, de ha nem pihen, mire odaérünk, teljesen elmegy az ereje, s csak hátráltatni fog minket…
- Nem értem, hogy lehetsz ilyen nyugodt Jacob. Hisz Nessie is ott van. Úgy tudtam szereted. Úgy tudtam bevésődött. Vagy nem így van? Tudom, hogy utálod Cullenéket, de ott van Nessie is…Ő is veszélyben van – szinte már üvöltöttem – vagy már Ő sem érdekel?
- Bella te is tudod, hogy nem erről van szó. És azzal is tisztában vagy, hogy nekem van igazam. Ne izgasd fel magad. Nem lesz bajuk. Ne aggódj! Pihenjünk egy kicsit. Csak egy fél órát…addigra Claire is összeszedi magát és indulhatunk is, megfelel?
- Igazad van Jake…ne haragudj. – vallottam be magamnak is egyben.




( Renesmee szemszöge)


„ Nem hiszem el, hogy megtette! Nem bírom Bellát, de ez azért mégiscsak tapló dolog volt tőle!” - üvöltötte a fejében Rosalie.

„ Ó, miért tette ezt. Hogy volt képes Bellát és minket is csak így elhagyni. Ez nem Edward. Ez nem az én fiam!” – hallottam Esme fejében.

„ Ez nem igaz. Pedig még a látomásom is megmutattam neki, hogy lássa mit tesz Bellával, ha megint elhagyja! ÉS ennek ellenére is képes volt megtenni! Ez nem hiszem el! Edward most olyan szívtelen volt. Hogy lehet ilyen a bátyám?!” - gondolta Alice, kicsit szomorúan, de mégis haraggal telien.


- HAGYJÁTOK MÁR ABBA!!!!! – üvöltöttem fel!

Mindenki megállt, s meglepetten nézett rám!

- GYŰLÖLÖM, AMIÉRT EZT TESZI! FOGADJÁTOK EL, HOGY NEM OLYAN, AMILYENNEK HITTÉTEK! HOGY KÉPES MEGINT ELHAGYNI ANYÁT ÉS ENGEM ÉS TITEKET IS! ÉS HAGYJÁTOK ABBA, HOGY FOLYTON SZIDJÁTOK A FEJETEKBEN! NEM AKAROM HALLANI, ÉRTSÉTEK MEG! – kiabáltam teljes torkom szakadtából, könnyektől elcsukló hangon!


Esme jött oda hozzám, átölelt, s megpróbált megvigasztalni, hozzáteszem, nem sok sikerrel.

- Ó, kicsikém! Ne gyűlöld őt. Csak azt tette, ami mindenkinek a legjobb.
- Igen? Az mért jó mindenkinek, ha elveszítik azt, akit szeretnek, vagy akit csak éppen most ismertek meg, s még csak most kaptak vissza? Vagy az mért jó mindenkinek, hogy Ő nincs itt? Esme, neked jó? Alice neked jó? És Anyának jó? Na és nekem? Csak mert nekem egyáltalán nem jó. És azt sem hiszem, hogy anyának jó lesz…bele fog halni tudod? És Alice-en is látszik, hogy gyötri a dolog, hogy nincs többé Edward. És azt sem hiszem, hogy neked olyan jó lenne, hogy nem láthatod többé az első fiad… - sírtam tovább.
- Ebben igazad van szívem. De Edward meg akarta védeni a családját. S azt szerette volna, hogy senkinek ne essen bántódása, ezért áldozatot vállalt, méghozzá kemény áldozatot. Megint el kellett hagynia édesanyádat, aki szerelmet, lágyságot hozott az életébe, s a csak most megismert lányát, téged. Az egész családját. Carlislet, aki teremtette, s aki apja helyett apja volt, Alicet, aki a legjobb barátja is volt egyben, Emmettet, aki felvidította, ha rossz volt a kedve, Rosaliet, akivel folyton vitázott, Jaspert, akivel imádott vadászni, és engem, akit ÉDESANYJÁNAK tekintett… - láttam rajta, hogy ha tudna sírni, most megtenné, ahogy a többiek is. – Szóval kérlek NE utáld azért, amit tett, mert hidd el, neki sem könnyű most…sőt…neki a legnehezebb mindannyiunk közül.


Esmenek igaza volt. Nem szabad őt utálnom. Csak azt tette, amit tennie kellett.

- Akkor vissza kell mennünk érte… - csúszott ki a számon.
- Mi? – kérdezte Alice.
- Menjünk vissza érte – pattantam fel Esme karjai közül.
- Az nem lehet…nem akarná… - mondta Carlisle.
- De nem adhatjuk fel ilyen könnyen! Vissza kell mennünk érte! Ki tudjuk szabadítani! Ti is tudjátok!
- Nem Renesmee. Nem megyünk vissza! Nem mehetünk vissza! Nem akarná, hogy visszamenjünk érte!
- De igen, vissza kell mennünk!
- Nem! Gyere, menjünk haza!
- Jó! – mondtam kissé durcásan, de ugyanakkor szomorúan.



(Bella szemszöge)

- Mehetünk már végre?
- Még öt perc!
- Aj…


Várjunk csak! Ezek ismerős szagok! Mire ezt kimondtam – persze csak gondolatban – addigra elkezdett rezegni a bokor. Mindhárman odakaptuk a fejünket.

- Jake, NE! Ezek Cullenék…felismerem a szagukat – kiáltottam Jakere még pont időben. Már támadni akart.
- Ohhh…jó…


- Alice – kiáltottam.
- Ó, Bella! Úgy örülök, hogy látlak!
- Anya!
- Ó, kicsim! Ne aggódj, itt vagyok, most már minden rendben lesz! – szorítottam magamhoz.
- Hé Bella!
- Emmett! – ő is magához szorított, de most már nem fájt az ölelő kezében lenni!
- Jasper! – kiáltottam.
- Szia Bella! – örvendezett ő is hasonlóan – Kevésbé örülj, mert kikészülök az érzelmeidtől – nevetett.

- Jól van. – nevettem én is.
- Rosalie! – nyújtottam a kezem.
- Ne butáskodj már Bella! Gyere ide, hadd öleljelek meg!
- Carlisle, úgy örülök, hogy látlak!
- Én is neked Bella!

Ekkor kezdtem rájönni, hogy valami nincs rendben. Mindenki olyan szomorú arcot vágott, mikor kilépett a bokrok közül. Hiányérzetem volt. S ekkor pillantottam meg, hogy már senki nem jön a bokrok közül, viszont egy valaki még mindig hiányzik: Edward. De azt gondoltam, hogy csak tréfál, így a többiek felé fordultam, - akik látták zavarom – még mindig mosolyogva, s így szóltam:

- Hol van Edward? Csak nem tréfálkozik? - majd miközben körbenéztem, így folytattam – Edward gyere elő, tudom, hogy itt bujkálsz valahol!

De nem jött elő!

- Na, gyerünk, mi lesz már? – mosolyogtam továbbra is.

S ekkor körbepillantottam a körülöttem lévő arcokon, s rajtuk sajnálatot, szomorúságot véltem felfedezni.

- Hol van Edward? – kérdeztem kétségbeesett hangon. – Hol van? – ha tudtam volna sírni, most már patakokban ömlött volna a szemeimből, az bitos.
- Bella – szólalt meg Carlisle – Edward… Edward…nem jött velünk…
- Azt én is látom Carlisle, de akkor hol van? Hová ment? – kérdeztem idegességgel és kétségbeeséssel keveredett hangon.
- Skóciában kellett maradnia…
- De…de….miért? Miért nem jött vissza hozzám? Már nem kellek neki? MEGINT? – s mindenki ámulatára könnycseppek szabadultak ki a szememből. Fogalmam sincs hogy lehetséges ez, hisz a vámpírok nem tudnak sírni.
- Bella…Bella…Te sírsz? – rohant oda hozzám Alice – Igen Bella, te határozottan sírsz. De hogy lehetséges ez?
- Nem érdekel Alice…azt akarom tudni Edward mi a francért maradt Skóciában? Nem akar engem? Megint elhagyott?
- Nem Bella, nem erről van szó. Ahhoz, hogy mi eljöhessünk…neki ott kellett maradni. Ez volt az ára annak…hogy sem neked, sem Renesmeenek, sem pedig a családnak, ne essen bántódása, sem most sem pedig máskor…legalábbis Sookie és családja által…fizikailag… - tette még hozzá.
- Uramisten! Nem…ez nem lehet – s már zokogtam, nem bírtam abbahagyni a sírást – Alice, kérlek mondd, hogy ez egy vicc…KÉRLEK!
- Sajnálom Bella!

Odaborultam a karjai közé, s csak zokogtam és zokogtam.

- Sssss Bella…ssss…nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! – de én nem tudtam megnyugodni, egyszerűen nem ment! – Ne sírj Bella, ne sírj!
- Alice…majd megszakad a szívem!!! Hogy veszíthettem el megint, mikor még csak most kaptam vissza? Nem lehet ennek így vége! Nem hagyhatom ott! Nem lehet! Ha meg kell halnom érte, inkább meghalok, csak még egyszer láthassam! Látnom kell Alice, látnom kell! – sírtam tovább. – Kérlek Alice! Vissza kell mennem hozzá…érte…vissza kell mennem! Meg kell mentenem ŐT! Alice, Te is tudod, hogy vissza kell mennünk érte! Muszáj!
- Bella, Edward sem akarná, hogy visszamenj érte! Tudja, hogy akkor veszélybe sodornál mindannyiunkat, magadat is beleértve. Ez nagyon veszélyes lenne!
- De Alice! Tudom, hogy te is vissza akarsz menni! Érzem! Kérlek…muszáj segítenünk rajta! Még nem vagyunk messze, hamar visszaérnénk! És téged ismerve, nem tartana sokáig kihozni onnan Edwardot! – mosolyogtam kicsit. De mosolyom mögött megbújt a fájdalom, a remény, s a kétségbeesés, hogy a válasza nem lesz.
- Igen Bella, jól érzed, hogy vissza akarok menni! Edward nem csak a bátyám, hanem Jasper után a számomra legfontosabb „ember” – mondta, közben jelentőségteljes pillantást vetve Jasperre – és egyben a legjobb barátom is. Nagyon szeretem Edwardot Bella. Természetesen nem úgy, mint Te, de szeretem, tiszta szívemből. Mégis tudom, hogy nem mehetünk vissza érte. Bármennyire is szeretnék, nem lehet.
- De igen Alice! Lehet…sőt…kell!!! Nem hagyhatjuk cserben!

Alice már csak megrázta a fejét. Tudtam, hogy a csatát elveszítettem. Nem nyerhetek! Őket nem győzhetem meg, de Én még elmehetek! EGYEDÜL!
Megpróbáltam kitolni a pajzsom, felhasználva Renesmee lányom képességét! Kitoltam, addig amíg tudtam, mindaddig, míg meg nem hallottam a remény hangját! Borzasztó volt! Mindent és mindenkit egyszerre hallottam. Értem már, hogy Renesmee és Edward miért is kapcsolják ki többnyire ezt a képességüket!
Mikor meghallottam a remény hangját, felcsillant bennem egy fénysugár, mely új erőt adott.
Hallottam ŐT…hallottam, amit gondol…s ENGEM AKART!

Remélem ez a fejezet is tetszett! A következő fejezet szerintem csak a hétvégén kerül fel, de most hálásak lehettek, mert hamarabb tettem fel új fejit, úgyhogy ezért cserébe:

NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON SOK KOMMENTÁRT KÉREK!♥ ♥ =) ♥ ♥

Puszillak titeket:Puppy

Tizedik fejezet – Szörnyű döntés

(Bella szemszöge)

Csak futok, csak futok, hajam lobog a szélben. Nem gondolok másra, csak arra, hogy kijutottam. Semmi más nem lényeges…csak is az, hogy mindjárt Edward karjaiban lehetek…újra.
Fogalmam sincs hol vagyok. Szeles, esős, hideg város ez, mi elém tárul…talán Anglia…majd hirtelen a távolban meglátok egy táblát, melyen ez áll: „ Skócia ”
Rendben. Innen kicsit hosszabb lesz az út, mint számítottam, de nem adhatom fel, hisz Edward a cél.




***


Nem is volt olyan vészesen hosszú az út. Hamarabb értem Forks városka határába, mint gondoltam. Fűtött a vágy, hogy végre újra ölelhessem Edwardot, s láthassam gyönyörű szemét, melyben izzik majd a szerelemre való vágyakozás. S ez a szerelem immáron végre be is teljesülhet. El akartam mondani neki mindent, mit érzek most jelen pillanatban, illetve mindent amit éreztem. Szerettem volna magyarázatot kapni, hogy miért hagyott el. De mindezekre csupán azután szerettem volna választ kapni, miután magamhoz öleltem, s szenvedéllyel teli csókkal köszöntöttem.
Persze az egész Cullen családot látni szerettem volna már, még Rosaliet is. Mindenki hiányzott valamiért. Esme a gondoskodása és rendkívüli szeretete miatt. Carlisle a megértése és a szintén rendkívüli szeretete miatt. Emmett a szekálása miatt. Alice…szerintem őt nem is kell ragoznom miért…és Jasper is hiányzott…de főleg Edward. Nem hittem volna, hogy újra láthatom még őket valaha is. És persze a lányomat is látni szerettem volna már. Aggódtam, jól van-e, sikerült-e megemésztenie, hogy végre megismerhette az apját és az egész családját!?
Mind hiányoztak…szükségem volt rájuk….a lételemem voltak.
Így amikor végre a Cullen házhoz értem…nagy meglepetés fogadott…




(Edward szemszöge)


- Mi az, hogy nincs itt? Nem szökhetett csak úgy meg…. – mérgelődött Sookie.
- Hát pedig nincs itt – mondta szinte tájékoztató hangsúllyal Will.
- Hát akkor…valamilyen megoldást kell találnunk…bár…nekem az előző megállapodás is megfelel, miszerint Edward itt marad, míg a többiek távoznak…hisz Bellácskád már megoldotta az elmenetelt, csak azzal nem számolt, hogy Ti itt vagytok… - kacagott fel vidáman.
- Fogd be Sookie! – szólaltam meg – Nem beszélhetsz így Belláról, megértetted?
- Mert mi lesz?
- Mert velem gyűlik meg a bajod!


A fejemben közben egy tervet forraltam, s mivel Renesmee tud olvasni a gondolataimban, ezért ő már látta, s amint elhatározom, Alice is látni fogja, mire készülök, és továbbítják majd a többieknek…
De sajnos a terv balul sült el…
Sookie és „csapata” gyorsabb volt, mint hittem.






***




Bezártak minket is egy cellába, ahogy azt Bellával tették.
Hallottam a fejükben a gondolataikat:
„Most mit csináljunk?”
„Elengedjük őket, csak Edwardot tartsuk itt, ahogy az eredeti terv szólt?”
„Nekem aztán tök mindegy mi lesz velük, én csak Sookie miatt vagyok itt…”
„Edward testvére…az a szőke…nagyon helyes…kár, hogy azzal a kis pöttöm mitugrásszal van…”
Elegem volt a gondolataikból…de meg kellett tudnom, mire készülnek. Már kezdem azt hinni, hogy semmit sem fogok kiszedni belőlük a gondolataimon keresztül, amikor figyelmes lettem egy mondatra, mely Sookie fejéből szólt:
„Mi lenne, ha megkeresnénk Bellát, és megölnénk…talán akkor Edward drága hajlandó lenne itt maradni…”

Erre hirtelen felpattantam. A düh majd szétvetett. Minden szem rám szegeződött, s senki más nem értette mi történ, kivéve a lányomat.

- Edward mi a baj? – kérdezte Esme lágyan.
- Bella…meg akarják ölni…legalábbis ezt látta Sookie fejében. – szólalt meg a lányom, aki észlelte, hogy nem vagyok képes beszélni, mert majd szétrobbanok a dühtől és a haragtól.
- Uramisten! – szisszent fel Esme és Alice egyszerre, de én tudtam, hogy különböző okokból. Már láttam Alice fejében a jövő képét….
- Nem Edward, ezt nem teheted…kérlek ne…nem bánthatod meg megint…ne tedd! – könyörgött Alice húgom.
- De igen Alice. Nincs más lehetőség. Így megóvlak titeket is és Bellát is. És ez a legfontosabb számomra, hogy a családomnak NE essen bántódása.
- De összetöröd Bellát…a halálba fogod ezzel küldeni…hát még mindig nem érted? Hiába vámpír, mindenegyes fájdalmat megérez…és itt akár hiszed akár nem, nem a fizikai fájdalomra célzok, hanem a szív fájdalmára. Mert bármilyen furcsa is, Bella érez fájdalmat halott szívében. Igaz, hogy nem dobog már a szíve, de még mindig szeret, ugyanúgy, sőt erősebben, mint valaha is, amikor ember volt. Az érzelmek felerősödtek benne akkor, amikor vámpírrá vált. Ezerszer olyan erősen érez mindent, mint előtte. Legyen az bánat, fájdalom, kín, vagy akár öröm és szeretet. Előbbiek érzésébe akár bele is halhat. – üvöltötte.
- Akkor is Alice…nem hagyhatom, hogy megöljék miattam. És lásd be, nincs más esély a kiútra, minthogy én itt maradok…- mondtam szomorúan, lehajtott fejjel – és ez el van döntve – folytattam kis szünet után határozottam.



„ Nagyon megbántod ezzel őt! Bele fog halnia kínba, melyet érezni fog! ” – gondolta Alice.

Próbáltam kizárni őt a fejemből, többé kevésbé sikertelenül. Be kellett látnom, hogy igaza van, de nem hagyhattam, hogy bántódása essen sem neki, sem pedig a családom többi tagjának. Nem láttam más kiutat, így szóltam Sookienak.


- Sookie! Beszélhetnénk? – rögtön ott termett, amint meghallotta hangom.
- Persze Edward… - szólt lágy hangon.
- Négyszemközt, ha lehet… -mondtam határozottan.
- Rendben, akkor menjünk a szobámba….




(Alice szemszöge)


Nem hiszem el, hogy ezt teszi. Bella bele fog őrülni. Akkor is majdnem beleőrült, amikor Edward először elhagyta…Most meg akarja tenni még egyszer? Hogy teheti ezt vele? Nem hiszem el…hogy lehet ilyen kegyetlen? Nem is ismerek rá.
Figyeltem Bellát, amikor elhagytuk Forkst, és csak az tartotta életben, hogy ott volt neki Jackob. Mivel sem a vérfarkasokat nem látom, sem pedig a félvéreket, így csak onnan tudok róla, amikor Charlieval beszélt róla, vagy elhatározott valami vele kapcsolatos dolgot. Ezért nem tudtam Renesmeeről sem. Ha tudtam volna róla, biztosan figyelmeztettem volna Edwardot és kérdés nélkül visszamentünk volna Forksba. De nem tudtam…
Nagyon hiányzott Bella…Nem hiszem el, hogy azok után, amin keresztül ment Edward, hogy lenne képes még egyszer magára hagyni Bellát!?
Nem értettem…



(Bella szemszöge)

De hát hol vannak? Azt hittem itt fognak várni rám, vagy legalább egy „ember” a családomból lesz, aki itt marad, hátha visszajövök.
De sehol senki. Hová mehettek? Éreztem a szagukat…tehát jártak itt, de azt nem tudtam megmondani, hogy körülbelül mikor. Megnéztem a ház minden szobáját, és mindenegyes zugát, de sehol sem találtam senkit. Talán nálunk vannak, és ott várnak rám, így hát elindultam haza…


- Hahó! Van itthon valaki?
- Bella! Istenem Bella, te vagy az? – hallottam Claire aggódó hangját.
- Igen én vagyok.

Villámgyorsan leszaladt a lépcsőn, majd a karjaimba vetette magát. Időközben Jacob is megérkezett.

- Hey Bella!
- Jacob!
- Örülök, hogy nincs semmi bajod! De hogy szöktél meg?
- Az más kérdés…előbb tudni szeretném, hol a lányom, Edward és a többiek?

Jacob és Claire arcára olyan kifejezés ült ki, melyet nem tudtam megfejteni. Bár tudnék olvasni a gondolataikban. Egyet azonban meg tudtam állapítani: az arckifejezésük határozottan rémületet hordozott.

- Mi az?
- Hát nincsenek veled?
- Nincsenek. Hogy lennének már velem, hisz engem Skóciában tartottak fogva. – értetlenkedtem.
- Ők…ők…odamentek, hogy megmentsenek téged.. – mondta Claire már-már sírva.
- Nem! Akkor megfogják őket ölni! Nem, az nem lehet! Tennünk kell valamit! Meg kell mentenünk Őket! Az a nő teljesen őrült!
- Jól van Bella, nyugodj meg! – próbált nyugtatgatni Jake, hozzáteszem, nem sok sikerrel!
- Hogy nyugodhatnék meg, mikor a családom veszélyben van?



(Edward szemszöge)

Bementünk Sookie szobájába, majd bezárta utánunk az ajtót.
A döntésem már meghoztam, s ezen nem változtathatok, ha azt akarom, hogy a családom és a számomra két legfontosabb ember – a lányom és a szerelmem – ne haljon meg, akkor ezt kell tennem. Őértük teszem.

- Foglalj helyet kérlek…
- Köszönöm.
- Nos Edward, ki vele, mit akarsz?
- Meghoztam a döntésem. Itt maradok, Te pedig elengeded a családomat és örökre békén hagyod őket…
- Nocsak, nocsak, mi ez a hirtelen változás? – mosolygott széles vigyorral az arcán.
- Az legyen az ÉN dolgom. Elfogadod vagy sem? – kérdeztem komolyan.
- Elfogadom.
- Rendben, akkor megállapodtunk. Mehetünk?
- Igen…




***



(Renesmee szemszöge)


Nagyon sok minden jár most a fejemben. Nem értem, hogy apa, hogy képes megint elhagyni anyát. Azt hittem szereti. Talán nem olyan „ember”, mint amilyennek megismertem!? Talán mégsem szereti eléggé anyát ahhoz, hogy képes legyen vele lenni. Mert ha én szeretek valakit, akkor nem így viselkedem. Akkor nem hagyom magára…ráadásul kétszer is. Ha szeretek valakit, semmi nem állíthat meg abban, hogy vele legyen, hogy az Övé, csakis az övé legyek, senki másé. Akkor nem keresek más utat, nem keresek kibúvót a kapcsolat alól. Akkor nem keresek kifogásokat, hogy miért nem lehetünk együtt. Hanem akkor megtalálom a módját annak, hogy együtt tudjunk lenni, hogy ne kelljen elszakadnunk egymástól. Hogy ne kelljen szenvednünk.
Elmélkedésem közepette megérkezett apám és az a nő.

- Hát akkor Ti szabadok vagytok, elmehettek. És ígérem, soha többé nem láttok, sem engem, sem a családom többi tagját. És nem fogunk bántani sem titeket…

Apám elkezdett közeledni felém, de én gondolatban figyelmeztettem:
„ Ne, ne gyere hozzám közelebb! ”
„ Renesmee kérlek… ” – esdekelt.
„ Gyűlöllek! ”

Valószínűleg nagyon fájtak neki szavaim, hisz az arckifejezése hirtelen elgyötört, s megvető volt. A megvető, nem úgy értendő, hogy engem vetett meg, amiért gyűlölöm, hanem magát, amiért ezt teszi. De akkor miért teszi meg? Tényleg csak azért, mert nincs más kiút? De én ezt nem hiszem el! Biztosan van más megoldás! Kell lennie! Nem maradhat itt, nem áldozhatja fel magát mindannyiunkért! De mégis megteszi! Mégis képes elhagyni anyát, megint! Ezért gyűlölöm, gyűlölnöm kell…

Elbúcsúztak tőle a többiek…bár nagyon nehezen…majd elindultunk.


( Bella szemszöge )

Nem hagyhatom, hogy meghaljanak. Pedig az a nő képes és megöl mindenkit! Ezt nem hagyhatom!

- Nem hagyhatjuk, hogy megölje őket! Csak most kaptam vissza Edwardot! Segítenünk kell nekik! Muszáj! Ha Ti nem jöttök, megoldom egyedül.
- De segítünk Bella, csak hogyan, hisz azt sem tudjuk, hogy ott vannak-e még, vagy egyáltalán odaértek-e már…
- Biztosan ott vannak…Segítenünk kell!
- Jól van, akkor induljunk – szólt Jake – Claire, Te is velünk jössz?
- Igen.
- Rendben, akkor menjünk…



(Edward szemszöge)


Hát itt maradtam…Vajon tényleg ez volt a legjobb döntés? Vagy meg kellett volna próbálnom kiszabadítani mindenkit? Nem az túl kockázatos lett volna.


- Gyere Edward, megmutatom a szobád!



- Ez itt a Te szobád.
- Köszönöm. Magamra hagynál, kérlek?
- Természetesen. Ha szükséged van valamire csak szólj!


„ Bellára, egyedül rá van szükségem! ” - mondtam volna legszívesebben. De őt már sosem láthatom…



Remélem tetszett ez a fejezet is. Most valószínű, hogy pár napig itthon leszek, ugyanis beteg vagyok, szóval meg van az esély rá, hogy hamarabb lesz fejezet, mint a következő hétvége! De nem ígérek semmit sem, hogy ne csalódjatok! =)
Addig is KOMIZZATOK SOKAT!!!!
Csók, puszi: Puppy

Felajánlás!!!

Sziasztok!

Arra gondoltam,hogy adok nektek egy olyan lehetőséget, hogy TI találjatok ki folytatást, vagy legalábbis ötleteket hozzá! Nem biztos, hogy úgy fogom folytatni, de ha lesz olyan lehetőség, ami jobb az enyémnél, és nagyon megtetszik, akkor úgy folytatom a sztorit és ha az illető megadja a nevét és esetleg egy képet magáról, akkor a blogra is felteszem!

A másik dolog pedig, hogy a történet lassacskán - hangsúlyozom:lassacskán - a végéhez közeledik. És ha gondoljátok, megírhatjátok, hogy hogy is inguljon a következő sztori?!Esetleg más témában, mint a Twilight? *Bár ezt el sem tudom képzelni * Vagy más szereplőkkel?

De persze az sem baj, ha nem írtok semmit sem, attól még másik sztori lesz =) csak nélkületek =)

Gondoltam felajánlom!

Csók, puszi: Puppy

Meglepíííííí =)

Íme egy vers, mely egy számotokra is ismerős személyről szól!Találjátok ki ki az?!Nem lesz nehéz =) Kárpótlásul a "késésekért"

Ő az, kit mindenki akar.

Ő az, ki aranyszín szemével elbűvöl mindenkit.

Ő az, ki ha mosolyát kivillantja egyszerre félelmetes és és szexi.

Ő az, kinek ha szemébe nézel, magával ragad.

Ő az, ki még álmaidban sem hagy nyugodni, aki folyton kísért, akit először meglátsz, ha becsukod a szemed.

Aki egyszerűen tökéletes.

Bőre hófehér, teste jéghideg, sosem megy ki a napfényre, sosem iszik vagy eszik, mégis rendkívül gyors és erős.

Ő az, kit a sötétben magad mellett akarsz tudni, mert biztonságot ad.

Ő az, kit ha meglátsz, elfelejted, hogy kell levegőt venni.

Ő az, ki minden furcsasága ellenére kell neked, szükséged van rá.

Ő az, ki mindenki vágya....

by: Puppy

Remélem tetszik!VÉLEMÉNYT KÉREK!!!!! =)

Kedves Olvasóim!

Sajnos rossz hírrel kell szolgálnom!Átrakták a magyar New Moon premiert november 26-ra. Felháborítónak tartom.Már alig vártam, és most még egy héttel többet kell várnom! Ez nem lehet igaz!!!!!!De mindenképpen meg fogom várni ésa moziban fogom megnézni, nem pedig valami netről letöltött sz*r mozis felvételben....és remélem TI IS ezt fogjátok tenni!

Bocsi, hogy rossz hírt közöltem!

Csók, puszi:Puppy

Kilencedik fejezet – Választás


(Renesmee szemszöge)


Majd hirtelen már csak azt éreztem, hogy körbe vesznek minket, nem engednek…fogják a családom minden tagját, kivéve apát és engem…

Nem gondoltak semmire, mindegyikük feje olyan volt, mint egy üres lap. Semmire sem gondoltak…ezért nem tudtam kiolvasni a gondolatukból, mire is készülnek. Mért csak a többieket tartják „fogva”, minket mért nem tartanak a két kezük közt? Talán fontosak vagyunk nekik?

„Pontosan ezért!” – hallottam a fejemben apa hangját.
„De miért?” – kérdeztem vissza gondolatban.
„Azért kicsim, mert tudják, hogy én tudok a gondolataikban olvasni. Te…te pedig a lányom vagy, és tisztában vannak vele, hogy ugyanúgy, mint Belláért, érted is bármit megtennék.”
„Értem…”

Most már mi voltunk olyan helyzetben, mint amiben ők az előbb.

- Nos Edward… - mosolygott megint Sookie – most én szabom a feltételeket…
- Hallgatlak – mondta fapofával apám.
- A feltételem: elengedem Bellát…ha…elveszel feleségül…Ez az egyszerű kis feltételem arra, hogy életed szerelmét szabadon engedjem – felelte a nő gúnyosan.
- Ez lehetetlen… - mondta apám fogai közt kiszűrve a szavakat – nem vehetlek el…tudod te is…
- Akkor nem engedem el Bellát… - mosolygott a nő továbbra is.
- Majd én itt maradok Bella helyett – szólaltam meg hirtelen, mire mindenkinek tátva maradt a szája. – Én itt maradok, cserébe ön elengedi anyámat, apámat és az egész családomat, és békén hagyja őket örökké…
- Merész kislány vagy…meggondolom az ajánlatod…addig is, miért nem ülünk le, és csevegünk el, mint régi jó barátok?
- Mert nem vagyunk azok – suttogott Alice.

„Alice… - mordult apám gondolatban nénémre – ne nehezítsd meg még jobban a helyzetünket.”

„Jól van na… - morgott morcosan Alice”



(Edward szemszöge)


Nem hiszem el, hogy itt ülök és cseverészek ezzel az undok nőszeméllyel, miközben Bella fogságban van, és ki tudja milyen helyen tartják. Meg kell mentenem. De hogyan? Hogyan tehetném? Na és akkor még itt a lányom is. Mi az, hogy itt marad mindenki helyett? Nem hagyhatom, hisz még csak most ismertem meg. Eddig nem is tudtam, hogy létezik…nem hagyhatom, pont most, hogy elveszítsem.


„De Apa, így lesz a legjobb!” - hallottam hirtelen a fejemben.
„Kicsim, minden rendben lesz, senki sem fog itt maradni, főleg nem Te. Ha már nagyon nincs más lehetőség, akkor majd én maradok! De megoldjuk valahogy, hogy senkinek se kelljen áldozatot hoznia!”
„De Apa, te nem maradhatsz itt! Nem lehet! Nem okozhatsz többé fájdalmat Anyának! Nem hagyhatod el megint…nem engedhetem…” – felelte teljesen hisztérikus hangon a lányom.

Ránéztem és láttam az arcán, hogy tényleg fél. De nem attól a helytől ahol van, vagy azoktól a személyektől akikkel van és nem a családja szerves részei, hanem attól, hogy elveszíti az édesapját, megint. Vagy, hogy fájdalmat okoz az édesanyjának, és Bella csalódik benne. Félt attól, hogy csalódást okozzon bárkinek is. S ezt sajnos más is észrevette, nem csak én…legalábbis annyit, hogy nincs minden rendben…


- Valami baj van kis szívem? – kérdezte Sookie, merő kíváncsisággal a hangjában.
- Nem, nincsen semmi baj – felelte határozottan a lányom. De félek, hogy Sookie nem vette be, neki nem volt elég határozott.
- Biztos? Nagyon zaklatottnak látszol…csak nem Bella iránt aggódsz? – mondta gúnyosan.
- Ne merje a szájára venni anyám nevét, megértette?
- Te velem ne merészelj így beszélni – felelte Sookie, és közben a lányom felé közelített, felpattantam.
- Ne merészeld bántani a lányomat Sookie, mert nagyon megbánod…
- Jaj Edward, nem kell a feszültség, te is tudod…megbeszélhetnénk végre a feltételeket? Nem szeretem húzni az időt, ha egy ilyen finom falatról van szó, mint Te – s végigsimított az arcomon.
- A feltételeket már tisztáztuk, csak hajtsa végre őket – csattant fel Renesmee.
- Rendben…
- Semmi nincs rendben…Renesmee, te szépen hazamész Charlisleékkal és Bellával…Én pedig…itt maradok – mondtam a végén már lehajtott fejjel.
- Nem Apa nem teheted ezt! Anyának szüksége van rád…nem bír élni nélküled… - fakadt sírva a lányom.

Odamentem hozzá, átöleltem, majd így szóltam:

- Kicsim, tudom, hogy nélkülem nem tud élni, de nélküled még úgysem. És hogyha téged itt hagynálak, azt sosem bocsátanám meg magamnak és Ő sem nekem! Szeretem anyád, és ezt Ő is tudja, de néha áldozatokat kell hozni, mint ahogy ezt akkor is megtettem, mikor elhagytam. Az sem azért volt, mert én úgy akartam, hanem azért, mert meg kellett tennem ahhoz, hogy életben maradhasson. Az nem érdekelt volna, ha én meghalok, mert akkor érte tettem volna, de ha Ő meghalt volna, akkor azt sosem bocsátottam volna meg magamnak. Tudod Renesmee, akkor azért hagytam el édesanyádat, mert a Volturi megfenyegetett, hogy megölik, ha nem hagyom el, mert halandó, és tud a titkunkról. Nem akarhattam a halálát, így azt az utat választottam, amit már ismersz. Nem akartam neki fájdalmat okozni sosem…soha nem akartam megbántani…de nem volt más választásom…érted?
- Éppen ezért kellene most vele lenned…
- De nem lehet…
- De igen lehet…
- Renesmee, kérlek…
- Jaj de édes kis családi „veszekedés”! Nem akarok beleszólni, de fogytán az időnk, szóval nem ártana, ha eldöntenétek, hogy akkor ki is marad szerény hajlékomban, s élvezi a családom társaságát!?
- Én maradok – szólaltam meg végül – de van egy kérésem: hadd búcsúzzak el Bellától…és a családomtól…
- Rendben…ez talán megoldható – felelte kacagva Sookie.


Carlislera néztem. Láttam a szemében a szomorúságot, ugyanakkor azt is láttam, hogy megért. Majd Esmére néztem, fájdalom sütött szeméből, Emmett és Rosalie volt a következő. Ők is hasonlóképp érezhettek, csak nem igazán mutatták ki. Majd Alicere, Jasperre és Renesmeere siklott a tekintetem. Alice, ha tudott volna, biztosan sírt volna. Jasper annak ellenére, hogy most rengeteg érzelmet kellett elviselnie és kezelnie, sajnált, és könyörgött szemével, hogy ne tegyem. Renesmee…a lányom…most látom utoljára…és még most is csak bántom és bántom…szemei tele voltak könnycseppel, s csak úgy dőltek szeméből.
És akkor még Bella reakciójára gondolni sem mertem….De nem tehettem mást…nem volt más választásom.
El kellett búcsúznom mindenkitől. Először Esméhez és Charlislehoz mentem oda, majd így szóltam:
- Köszönök mindent, nagyon szeretlek titeket !
- Edward, ne csináld ezt… - mondta Esme…
- Anya, nem tehetek mást! Csak így óvhatom meg Bellát és titeket.
- De ez így nem fer, nem lehetsz mindig Te az áldozat fiam!
- Meg kell tennem..Belláért…és a lányomért, meg értetek…Szeretlek
- Mi is szeretünk fiam! – mondta Carlisle.

Aztán Rosalietől és Emmettől búcsúztam:

- Jó tesók vagytok – mosolyogtam.
- Te is bratyó – vigyorgott Emmett, majd megölelt.
- Légy óvatos Edward.
- Köszönöm Rose. Te is vigyázz magadra, és Emmettre is.

Most Alice és Jasper következett. Bella és Renesmee után Alicetől volt a legnehezebb elbúcsúzni.

- Edward…nagyon fogsz hiányozni, ugye tudod? Nem akarom, hogy ezt tedd, de megértem. Bella tudom, hogy mennyire fontos neked. De pont ezért kellene…
- Alice ne… - szakítottam félbe – így is elég nehéz, kérlek ne nehezítsd meg…
- Szeretlek – mondta, majd a nyakamba borult…
- Én is szeretlek.

- Hé Jazz… - próbáltam viccesre venni a dolgot, de nem nagyon sikerült.
- Edward…ne tedd ezt!
- Már te is kezded?
- Edward…meg tudjuk csinálni…Te is tudod…
- Nem, ezúttal nem fog menni…
- 300éve is ezt mondtad…amikor még Bella…élt…akkor is ez volt a kifogásod, hogy „ezúttal nem”. Akkor is sikerült volna, és most is sikerülne…és ezzel Te magad is tisztában vagy – mondta kissé haragosan. Tudtam, hogy igaza volt, de nem kockáztathattam.
- Nem tehetem…- mondtam, majd átöleltem.

Most a lányomon volt a sor. Alighogy ránéztem, máris zokogott. Megöleltem.

- Ne sírj Kicsim! Minden rendbe jön majd hidd el!
- De nem akarlak elveszíteni Apa! Csak most kaptalak vissza! Nem veszíthetlek el megint! Azt nem lehet! Szükségem van rád, és anyának is!
- Tudom, de nem tehetek mást! Sajnálom. – majd nyomtam egy puszit a homlokára és elengedtem.

Hihetetlenül nehéz volt elbúcsúznom mindenkitől, és a java még hátra van…
Nem tudtam elképzelni, hogy megint elhagyom Bellát. Nem tehetem vele ezt megint. Nem tehetem tönkre ismét. Egy világ omlik majd össze benne. Szinte magam előtt látom, ahogy reagál. Ahogy elkezd lefelé görbülni a szája, ahogy odaborul a karjaim közé, ahogy próbálná kipréselni magából a könnyeket, mire rájönne, hogy már nem tud sírni. A legnehezebb pillanatok vártak rám…de ki kellett mondanom:

- Mehetünk!
- Rendben Edward! – mosolygott még mindig gúnyosan Sookie.

Mindenki körénk gyűlt, s úgy mentünk Bella „cellája” felé! Gyötör a bűntudat és nagyon közel álok ahhoz, hogy visszamondjam ígéretem, de tudom, hogy ezt nem tehetem. El kell búcsúznom Bellától. Egy utolsó csókot kell nyomnom gyönyörű dús ajkaira, s egy utolsó öleléssel kell kifejeznem szeretetem.
Némán haladtunk, egyedül Renesmee zokogásának hangfoszlányait hallhattuk csak. Majd hosszas gyaloglás után megálltunk, s Sookie így szólt:

- Megérkeztünk…búcsúzz el életed szerelmétől, mert már az enyém vagy – suttogta a fülembe.


Kinyitotta a „cella” ajtaját. Sötét volt odabent. Nagy levegőt vettem, majd elindultam befelé. Éreztem az illatát, de sehol sem láttam. Nem volt valami nagy a helyiség, de sehol sem találtam Bellát. Kicsit megkönnyebbültem, ugyanakkor meg is ijedtem. Elindultam kifelé, s mikor kiértem, így szóltam:

- Bella nincs itt….

Sorry ez egy kicsit most rövidebb lett, mint a többi, de most ennyi tellett tőlem. Ne haragudjatok! Azért remélem így is elnyeri a tetszéseteket!A következő fejezet valószínű, hogy csak jövőhét hétvégén kerül fel!Sorry, de sok a tanulnivalóm!Addig is csókollak titeket és jó olvasgatást kívánok!

KOMMENTEKET KÉREK!!!!!!!!!!!!!!

Új Eclipse képek...Katt a linkre a többiért:)

http://twilightgossipgirlnews.com/gallery/thumbnails.php?album=494

Nyolcadik fejezet – Skócia


(Edward szemszöge)


- Apa! – szólt bele a lányom rémültem a telefonba.
- Nessie, kicsim, mi történt? Olyan rémültnek tűnsz…
- Anya eltűnt…


Mikor ezt kimondta, a szívem úgy összeszorult, mint még soha. Mi van, ha történt vele valami? Mi van, ha miattam ment el? Ha nem láthatom többé, ha nem tudom megmagyarázni miért tettem? Ha nem tudok bocsánatot kérni tőle? Vagy ha bajban van…erre gondolnom sem szabadott volna…

- Jól van drágám…figyelj ide! Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Carlisleval elmegyünk megnézzük a hozzánk közeli erdőt. Jasper és Emmett pedig elmennek a ti házatokhoz közeli erdőt átkutatni. Addig Alice és Esme elmennek hozzád, Rose pedig Clairerel átkutatja a várost, rendben? Nem lesz semmi baj. Megtaláljuk, ne aggódj!
- Jó… - mondta, de már éreztem a hangján, hogy mindjárt zokogásba tör ki.
- Oda tudnád adni egy kicsit Jacobot?
- Persze
- Edward! – szót bele Jacob kicsit mogorván.
- Jacob, megkérhetnélek arra, hogy vigyázz a lányomra, nyugtasd meg, és próbáld meg rávenni, hogy próbálja megtalálni Bella gondolatait, és leírni, merre járhat. Talán tudna segíteni.
- Persze, de ha úgy gondolom, hogy túl megerőltető neki, akkor nem engedem, hogy csinálja.
- Ez természetes, én sem akarom veszélyeztetni a lányom testi épségét – „sem Belláét, az egyetlen örök szerelmemét” tettem hozzá gondolatban – Köszönöm Jacob.
- Nincs mit.


Majd letettem a telefont, s elmagyaráztam mindenkinek, mi a dolga. Miután ez is megvolt, mindenki elindult arra, amerre kellett.




***



- Edward!

- Rose, minden rendben?
- Bella sehol sincs.
- A francba…

***


- Emmett, megtaláltátok?
- Nem , sajnos nem találtunk semmiféle nyomot sem, nemhogy Bellát.


- Edward, fiam! Mi sem találjuk sehol sem. Menjünk vissza Bella házához, kérdezzük meg Nessiéket, hogy megtalálta- e Bella gondolatait. Ha igen, mehetünk azonnal megkeresni, ha nem…arról majd később beszélünk, rendben?
- Rendben. Carlisle, ugye ez mind az én hibám? Hogy Bella elment, hogy most mindenki ki van, még Rose is, pedig ő aztán nem kedvelte Bellát…ez mind miattam van…
- Lehetséges, hogy csak egy kis időre van szüksége. Bella nagyon szeretett téged fiam, és szerintem a szíve mélyén még mindig szeret téged, de azzal, hogy elhagytad, nagy fájdalmat, s űrt hagytál benne magad után.


Elmentünk a házhoz, s mikor beléptünk olyan hangulat volt, mintha valaki meghalt volna…na nem…erre tényleg nem szabad gondolnom…
Nessie sír…

- Mi törtét kicsim?
- Anya…anya…
- Mi van vele? – kérdeztem, de ő csak zokogott, zokogott, és közben átnyújtott egy levelet…a levélben ez állt:

„ Ne aggódjatok, csak egy kis sétára mentem! Muszáj egyedül lennem egy kicsit a gondolataimmal. Ne értsetek félre, nagyon köszönöm, hogy visszahoztátok nekem Edwardot, csak sok volt egyszerre. Ha nagyon keresnétek, talán Edward megtalál. Nessie, kicsim, kérlek mondd meg apádnak, hogy szeretem.
Csók: Bella”

- Szeret!!!! – törtem ki örömujjongásban. Mindenki úgy nézett rám, mint egy félőrültre. – Ne aggódj szivem, azt hiszem, tudom hol van, de oda egyedül kell mennem.





***



Futottam a rétre, tudtam, hogy ott van…siettem, ahogy csak bírtam. Minden porcikámmal magamba szívtam az érzés: SZERET. Mindennél boldogabb voltam. Miközben futottam, minden emléket előhívtam és levetítettem magamnak. Már szinte éreztem az illatát az emlékekből, s ekkor döbbentem csak rá, hogy nincs itt.
De akkor hol lehet? Ez volt a közös helyünk, ezt a helyet ismerem csak én és ő, ez az a hely, ahol csak én találhatom meg.
Ekkor megéreztem az illatát, s ezzel együtt a remény szikrája is fellobbant bennem, de hiába. Bella sehol sem volt, viszont egy másik szagot is megéreztem, pontosabban öt másik szag keveredett Belláéval. Természetesen az övét százszor jobban éreztem a másik ötnél, de akkor is éreztem, és ez aggasztott. Ezt a helyet csak mi ismertük.
Miközben morfondíroztam, egyre jobban ki tudtam venni a másik öt szagot. Aztán hamarosan rá kellett jönnöm, hogy találkoztam már ezekkel az illatokkal…


(Renesmee szemszöge)


- Minden az én hibám, csakis az enyém…nem kellett volna visszahívnom apáékat a városba, és akkor anya nem ment volna el – zokogtam. Nevetségesnek éreztem magam. Itt bőgök ahelyett, hogy tennék valamit…de képtelen voltam tenni bármit is. Meg kellett próbálnom megtalálni anya gondolatait.
- Nem a te hibád, én is hibás vagyok…ha nem megyek bele…talán meg tudtalak volna fékezni… - mondta Jacob.
- Egyikőtök sem hibás…sőt Bella megírta nektek, hogy ne gyötörjétek magatokat, örül, hogy visszahoztátok Edwardot. És különben is, Edward meg fogja találni…ne aggódjatok, biztosan hamarosan itt is lesznek… - mondta nyugodt hangon Carlisle.

Nem értem, hogy képes még ilyenkor is nyugodt maradni. Majd egy nyugodtság érzet kerített hatalmába, nem értettem, hogy lehetséges ez, hisz sík ideg vagyok, aztán ránéztem Jasperre, aki rám kacsintott. Eszembe jutott, hogy anya mesélt arról, hogy Jaspernek milyen képességei vannak. Képes megnyugtatni az embereket, vagy akár feldühíteni. Egyszerűen fogalmazva: befolyásolni tudja az érzelmeiket. Végre egy kicsit tudtam anya gondolatainak megtalálására koncentrálni…Hálásan néztem Jasperra, aki csak bólintott egyet.




***


Épp sikerült elkapnom pár dolgot anya gondolataiból, amikor apa lépett be az ajtón, rémült arckifejezéssel…én és Alice néném már értettük miért…




(Bella szemszöge)



Hol vagyok? Nem emlékszem semmire! Mi történt velem? Ez nem a rét. Várjunk csak…ez a hely ismerős nekem…olyan, mint Volterra…vagy talán mégsem…
Az „emberek” nem ugyanazok, az biztos, hogy emlékeznék rájuk. De a hely sem ugyanaz, csak nagyon hasonló. Még mindig fogalmam sincs róla, hol vagyok. Edward már biztosan a réten van, és már rájött, hogy eltűntem, és elkezdenek keresni…biztos vagyok benne…csak siessenek már…
Borzasztó itt egyedül, úgy, hogy nem tudhatom mi vár rám….



(Edward szemszöge)


- Tudom hol van Bella…

- Hol?
- Edinburghban, Skóciában.
- Edward, ugye nem azt akarod mondani, hogy…
- De Carlisle, pontosan azt…
- Várjunk csak, miről beszéltek? – kérdezte a lányom aggódva.
- Van egy család Edinburghban, akik hasonlók, mint a Volturi, csak nekik azért nincsen akkora hatalmuk. Mondjuk úgy, hogy a táplálékláncban egyel a Volturi alatt helyezkednek el. Nekik nincs különösebben nevük, mint a Volturinak, de mi sajnos ismerjük őket. Nem jó ötlet magadra haragítani őket, mert akkor az életeddel játszadozol. És ők vitték el Bellát, valószínűleg miattam… - hajtottam le bűnbánóan a fejem. A düh, a harag, a csalódottság, a bánat egyszerre tombolt bennem, úgyhogy valószínűleg Jaspert igencsak leterheltem az érzelmeimmel, de nem tudtam fékezni magam. Nem tehettem róla, hisz életem szerelme miattam volt bajban. Meg kell mentenem, muszáj.
- Mit jelentsen az, hogy miattad Apu?

- Azt kicsim, hogy az egyik közülük, a neve Sookie, azóta azt akarja, hogy feleségül vegyem, mióta meglátott. És gondolom, most arra pályázik, hogy, ha meg akarom menteni Bellát, akkor majd feleségül veszem, s így eléri a célját.
- Fiam! Ne aggódj, megtaláljuk Bellát, és megmentjük. – jött oda apám.





***




Leültünk, és kidolgoztunk egy tervet, aminek be kell válnia. Sajnos Alice nem látta, hogy milyen hatása lesz a tervünknek, így nem lehetünk biztosak semmiben sem.
Miután mindent megbeszéltünk, elindultunk, hogy megmentsük Bellát….





***

(Renesmee szemszöge)

Megérkeztünk. Edinburgh igazi skót város, kastéllyal, gyönyörű hegyekkel. És az egész táj zöld. Mindenhol, minden zöld. A természet városa, gyönyörű kilátással. Na de most nem a kilátással kell foglalkoznunk, hanem azzal, hogy kiszabadítsuk anyát.





***



Odaértünk a „híres” – vagyis inkább hírhedt – család házához, akik feltehetően fogságban tartják anyát.
Apa bekopogtatott. Pár másodpercen belül kinyílt az ajtó.


- Ó Edward – kacagott fel a nő – már vártunk. Csak nem elhoztad a családodat is? Fáradjatok beljebb – kacagott tovább.


Bementünk.


- Mi szél hozott erre Edward?
- Ne játszd az eszed Sookie, tudom, hogy Bella itt van.
- Jaj Edward, mért nem üdvözlöd a többieket? És talán a családod új tagjainak is bemutathatnál minket…úgy illik nemde?
- Ő a lányom Renesmee…ők pedig – mutattott Alice és Jasper felé, de azt vettem észre, hogy Alice motyog valami ilyesmit az orra alatt, hogy „ Nem szükséges”; így apa nem mutatta be őket a többieket ismeritek.
- Szervusz. A nevem Sookie, apád régi jó barátja vagyok – nézett rám jelentőségteljesen – Ő itt a húgom Lor és a nővérem Charlotte, ők pedig a két bátyám Alex és Will.
- Hol…van…Bella? – szólalt meg apám dühtől fojtott hangon.
- Ó Edward, nem kell aggódnod, jó helyen van… - mosolygott továbbra is, már-már bosszantóan Sookie.
- Na ide figyelj – ragadta meg apám a nő nyakát, mire az még jobban mosolygott, s leintette testvéreit, hogy hagyják, apám nem fogja bántani – vagy megmondod, hol van Bella, és elengeded, vagy esküszöm, hogy megöllek… - még én magam is megijedtem attól, ahogy apám kiejtette a szavakat a száján.
- Jól van, jól van…miért nem ülünk le és beszéljük meg? – felelte a nő rekedt hangon.
- Nem érted, amit mondok? Vagy elárulod hol van, vagy megöllek…ennyire egyszerű a dolog… - mondta apám még mindig dühöngve.
- Jó, jó, nem kell egyből felkapni a vizet Edward. Tudod te is, hogy lehet velem alkudozni… - mosolygott továbbra is. Nem értettem, hogy képes még most is mosolyogni, mikor eléggé kutyaszorító helyzetben van.
- Még mindig nem érted, amit mondok…nem alkudozni jöttem, hanem Belláért, akit egyszerűen át fogsz adni nekem, minden szó, vagy tett nélkül, különben megöllek…habár nem akarok a Volturinál feketelistára kerülni, úgyhogy inkább eléjük viszlek valami nagyszerű ürüggyel…Bella úgyis a szívük csücske, főleg Aroé…úgyhogy ha megtudja, hogy bántottad, nem kegyelmez, ezt én garantálom neked… - mondta apám kaján mosollyal arcán.
- Edward!


Olyan gyorsan történt minden…egyszer csak azt látom, hogy Will, Alex, Charlotte és Lor hirtelen a családomra veti magát, de mindhiába…hisz Alice néném már tudta, hogy mi fog történni, amint megfogalmazódott az elméjükben, Alice már tudta és figyelmeztette a többieket, persze majdnem némán, nehogy a másikak rájöjjenek. Mire ráeszméltem, mi is történt, a családom már kézben tartotta a dolgokat. Emmett fogta Willt, Jasper Alexet, Rosalie Lort, míg Carlisle Charlotteot tartotta fogságban. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan történt minden, mégis tudták kezelni a dolgokat.


- Már egyedül vagy Sookie…semmit sem tehetsz azon kívül, hogy elárulod hol van Bella…én elviszem innen, Te és a családod pedig békén hagytok engem és a családomat, ÖRÖKRE! Akkor talán megoldható, hogy elfelejtsem ezt a kis incidenst, és megbocsátok neked azért, hogy elraboltad életem szerelmét…
- Ó, a hősszerelmes – szakította félbe a nő apámat. De apám erre csak még jobban mosolygott, s a düh csak még jobban szikrákat szórt szeméből.
- És talán akkor nem viszlek Aro elé, akinél ha jól tudom, most is próbaidőn vagy, nemde? – a nő arca falfehérré vált – na nem mintha nem lett volna már így is totál sápadt – de mintha megijedt volna ettől a kijelentéstől – Na, mit szólsz? Így megfelel? És akkor még kegyes voltam.
- Azt majd meglátjuk, hogy megfelel-e…


Majd hirtelen már csak azt éreztem, hogy körbe vesznek minket, nem engednek…fogják a családom minden tagját, kivéve apát és engem…

Sajnálom a késői frissítést, de nagyon sok dolgom volt...remélem nem lett sem túl gagyi, sem túl rövid. Igyekeztem nagyon. És ígérem igyekszem a következő résszel is, de nem tudom mikor lesz. Ne haragudjatok rám. Amint tudok frissítek és ha találok jó kis képeket vagy híreket, azonnal felteszem.

Csókollak titeket!

KOMIKAT KÉREK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Taylor Lautner képek a Teen Vogueban

Katt a többiért ide:

http://www.teenvogue.com/industry/coverlook/2009/08/taylor-lautner-pics#slide=1

Eclipse képek

Katt a többiért ide:

http://gallery.twilightersanonymous.com/eclipse_set-thumbnails-275-page-1.html

Comic Con Photoshoot

Katt ide a többiért:

http://www.everglowmedia.net/gallery/thumbnails.php?album=852&page=1