Hetedik fejezet – Érzelmek

(Bella szemszöge)

Hirtelen a bokrok felől lány zörej érkezett, mely tökéletes hallásomnak inkább dühöngő zajnak számított. Már éppen támadóállásba kényszerítettem magam, amikor az alak kilépett a bokrok sűrűjéből, és szememnek is világossá vált, kit is látok…
Nem, ez nem lehet. Ő nem lehet itt, hisz elhagyott. Alice tudja, hogy itt vagyok, nem jöhetett vissza, nem teheti ezt, nem kínozhat tovább…

- Anya, nem képzelődsz – hallottam a lányom hangját.

„Ez a Te műved? Miért hoztad Őt ide? Mért kellett?” – kérdeztem tőle gondolatban.

- Te hallod a gondolatait Nessie?
- Igen Apa!
- Hogy lehetséges ez?
- Miért, Te nem hallod?
- Nem, én sosem voltam képes hallani Bella gondolatait.

Hangja még mindig olyan bársonyos, mint ahogy sok-sok éven át visszaemlékeztem rá. Láttam rajta, hogy vívódik magával. Szeme lágy karamella színben pompázik, mégis látom benne a félelmet.

- Mit keresel itt? Miért jöttél vissza?
- Bella, sajnálom, ami történt. Én…
- Semmi sajnálom Edward - vágtam a szavába, ezzel először kimondva 300év múltán a nevét – azt hiszed, hogy idejössz, bocsánatot kérsz, és minden rendbe jön? Csak mert, ha így hiszed, akkor nagyon is rosszul gondolod.
- Bella én tényleg sajnálom, és megértem, hogy így reagálsz, de nem érted, miért cselekedtem úgy, ahogy…
- Nagyon is értem. Nem szerettél sosem, megsebeztél, bántottál, csak erre kellettem neked. Arra, hogy csalódást okozz. Hogy magadhoz dédelgess, majd elhagyj, kést döfj a szívembe…nekem nem kell még egy csalódás, az is elég volt amit tőled kaptam, nincs szükségem még egyre…Tűnj el innen Edward! Semmi keresnivalód itt!! Hagyj engem békén!
- De Bella, hadd magyarázzam meg…
- Nem Edward, nem érdekel a magyarázatod! Menj el, és ne gyere ide többé! Nem akarlak látni többet!

Iszonyú dühös voltam, ugyanakkor szomorú is. Nem tudtam mit, miért teszek, de megtettem, kész…ennyi volt. Nem akartam többé látni. Szerettem még, de fájt amit okozott nekem.

- Gyere Renesmee!
- De anya!
- Azt mondtam, gyere!

Majd bementem a házba!

- Menjetek aludni! – szóltam a lányom és Jake felé tekintve – Ezért majd holnap még számolunk!



(Edward szemszöge)


Bement, én meg csak álltam és vártam. Meredtem utána a semmibe. Nem érdekeltem. Nem akart látni többé. Szavai fájtak, de megértettem Őt. Hisz én elhagytam, eldobtam magamtól, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak!


- Edward! – lépett oda hozzám Esme – Minden rendbe jön majd, hidd el!
- Nem Esme, ez most nem fog rendbe jönni. Én rontottam el, csak saját magamnak köszönhetem, hogy Bella gyűlöl. – rogytam össze. Majd egyszer csak egy érintést éreztem vállamon.
- Edward! Most mi lesz fiam? Mit szeretnél?
- Ez egyértelmű…Forksban maradok, és addig nem nyugszom, míg Bella meg nem hallgat. Ha nem akartok maradni, hát menjetek, de én egy tapodtat sem mozdulok addig Forksból, míg nem beszéltem Bellával. – feleltem határozottan, majd felpattantam és rohanni kezdtem.

Szükségem volt egy kis egyedüllétre. Hallottam, hogy utánam kiáltoznak és megpróbálnak követni, majd Alice utánuk szól, hogy hagyjanak, nem lesz semmi baj, csak egyedül akarok lenni.
Csak futottam és futottam. A száguldás kicsit jót tett, hagyott gondolkodni. Most már teljesen biztos voltam abban, hogy itt kell maradnom. Beszélnem kell Bellával, s addig küzdenem, míg meg nem hallgat, s meg nem bocsát nekem.
A tisztásra mentem…a MI tisztásunkra. Vajon járt itt azóta? Hiányzott ez a hely…ez volt az egyetlen olyan hely, ahol egyedül lehettem, és én ezt csakis egyetlenegy emberrel osztottam meg. A szerelmemmel, akinek most már nem kellek, ami érthető is. De remélem megnyugszik, és akkor beszélhetek vele, megmagyarázhatom a tetteim.
Lerogytam a rét közepére, s rám zúdult összes fájdalmam. A fejemben vetített képek sorozatán Bella végig boldog volt, nem úgy, mint most. Pedig azt reméltem, hogy ha meglát, akkor talán majd megörül nekem, de pont fordítva. Az a düh a szemében…el sem tudtam képzelni, hogy ilyet is láthatok rajta.
Elképzeltem, ahogy mindent megmagyarázok neki, és Ő megbocsát, elfogadja tetteim. Majd odabújik hozzám, szorosan magamhoz szorítom, s megcsókolom. Igazi szenvedéllyel, mert már nem kellene félnem attól, hogy összetöröm a puszta kezemmel. Mi lesz, ha sosem tehetem már meg vele ezt? Mi lesz, hanem ölelhetem többé? Mi lesz, ha többé nem láthatom gyönyörű szemét? Mi lesz, ha többé nem érezhetem édes, ínycsiklandozó illatát?
Belegondolni is iszonyú volt…

(Renesmee szemszöge)

Nem sokat aludtam az éjjel. Nem értem mi ütött anyába. Hisz Jake kifaggatta, és azt mondta, hogy ha tudna ellene tenni, hogy újra láthassa apát, akkor megtenné. Biztos voltam benne, hogy látni akarja még, és abban is, hogy szereti. Viszont az, aki szerelmes valakibe, nem így viselkedik az illetővel, még akkor sem, ha elhagyta.
Lementem az alsó szintre, de sehol senki, mindenhol körülnéztem, de senkit sem találtam. Végül kimentem a szabad levegőre. Kint ült anyám a verandán, ahogy sejtettem.

- Anya… - szólítottam meg félénken, mire felém fordult. Persze tudtam, hogy már érzékelte jöttömet, mégsem nézett felém eddig a pillanatig. – Sajnálom! Én…én csak…jót akartam. Azt hittem…én…azt hittem… - majd zokogásba törtem ki.
- Semmi baj kicsim…cssss…semmi baj….nem haragszom!
- De…de miért reagáltál így! Amikor Jake kérdezősködött, teljesen úgy tűnt, mintha…és a fejedben is úgy láttam. Folyton a régi dolgokra gondoltál, és arra, hogy milyen lenne, ha újra láthatnád?! De akkor miért, miért reagáltál így? – kérdeztem kissé élesebb hangon, mint szertettem volna.
- Tudod drágám, ez bonyolult.
- De én tudni akarom, ha már ennyi erőfeszítésembe került, és még sincs gyümölcse.
- Amikor apád elhagyott, még nem tudtam, hogy terhes vagyok, de anélkül is iszonyúan fájt, hogy ezt tette velem. Tudod azok a szavak, - amikkel „elbúcsúzott” tőlem, - voltak életem legfájdalmasabb szavai. Nem egyszerűen csak szakított velem, hanem elrendezte, hogy gyűlöljem. Legalábbis Ő úgy gondolta. Csakhogy ez nem így volt. Azt mondta, idézem: „ Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő.” De itt is tévedett. Lehet, hogy az emberek többségének hamar elmúlik az első szerelem, de én más voltam. Emberként is nehezen felejtettem, főleg ezt…Őt… Hiába okozott fájdalmat, képtelen voltam elfeledni, képtelen voltam megbirkózni a fájdalommal, amely még mai napig gyötör. Miután megtudtam, hogy terhes vagyok, megfordult a fejemben, hogy felkeresem és szólok neki, de más terhesség volt ez, mint általában, így nagyon megijedtem. Kórházba nem mehettem, így megszöktem otthonról. Ekkor talált rám Claire. Egy darabig együtt éltünk, majd elhagyott minket egy másik családért. A gond az volt, hogy egyre jobban kezdtél hasonlítani apádra, így ezzel is meg kellett küzdenem. Nagyon nehéz volt ez nekem Nessie. Nem tudtam csak úgy elfelejteni mindent. És hiába hitted azt, hogy ha idehozod, akkor minden rendben lesz és minden el van felejtve, meg van bocsátva. Ha ezt hittétek, akkor nem ismertek. Félre ne értsd, szeretem, halálosan szeretem, és már nem is fogok mást szeretni, de nem tudok neki csak úgy megbocsátani. Felháborított, hogy volt képe idejönni, ezért viselkedtem úgy, ahogy, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem. Gondolkoznom kell. Teljesen más most, hogy leülepedett kicsit a haragom. Végig kell gondolnom mindent…érted?
- Így most már értem.

- Gondolom szeretnéd megismerni ugye? – mosolygott rám – Mert hát mégiscsak az apád…még, ha nem is tudott rólad 300éven át.
- Igen szeretném, de ha ez neked gondot okoz, akkor…
- Nem…jogod van hozzám, hogy megismerd, ha Ő is akarja.
- Köszönöm Anya! – mondtam, majd hozzábújtam…

(Jacob szemszöge)

Ma elviszem Nessiet valahová, hogy elfelejtse a tegnapot. Kettesben leszünk…végre megvallhatom neki mit érzek iránta. Remélem eljön velem. Elviszem La Pushba, megmutatom neki a régi házunkat, és Belláék régi házát…meg sétálunk egyet az erdőben, piknikezünk…élvezni fogja. Vajon most olvas a gondolataimban? Ki tudja, megyek megkérdezem van-e kedve velem tölteni a mai napot!
Nessie a konyhaasztalnál ült és egy tál müzlit majszolgatott.


- Jó reggelt Renesmee!
- Jó reggelt Jake! – mondta szikrázó mosollyal, majd elpirult.
- Nessie, volna kedved velem tölteni a mai napot?
- Ó Jake…hát persze! Hová megyünk? – kérdezte izgatottan.
- Hát…arra gondoltam, hogy megmutatom Bella régi házát, aztán a közeli erdőben sétálhatnánk egyet, majd elvinnélek La Pusba és piknikeznénk egyet a tengerparton…mit szólsz?
- Jake, ez csodálatos… - válaszolt ujjongva. – Mikor indulunk?
- Akár mehetünk, ha kész vagy a reggelivel.
- Rendben. Kész vagyok, megyek átöltözni és szólok anyának…
- Anyádat bízd rám…
- Köszi…sietek… - majd egy utolsó vigyort villantott rám, és felsuhant a lépcsőn.

Bella már keményebb dió lesz. Bár abban biztos voltam, hogy nem lesz baj, hogy Nessievel elmegyünk, csak attól féltem, hogy megint olyan furcsa lesz, mint tegnap, mikor meglátta Edwardot.
Lassacskán Bella szobájának ajtajához értem, s félve kopogtam be…

- Bejöhetek Bella? Szeretnék veled beszélni…
- Persze Jake, gyere csak…mondd, mit szeretnél?
- Először is: jól vagy?
- Ne kezd már Te is – mondta durcás grimaszt vágva – Neked kellene a legjobban tisztában lenned azzal, miként hatott rám, hogy…hogy… - tétovázott, mielőtt kimondta azt a bizonyos nevet, láttam, hogy nehezére esik – Edward…elhagyott. Te tudod a legjobban, hogy mennyire fáj még mindig, hisz csak Te tartottad bennem a lelket…senki más… - éreztem, ha tudott volna sírni, most biztosan megtette volna – Nem haragszom rád Jake, ha ezért jöttél, csak…tudod…rosszul esett, hogy pont Te nem tudtad, mit vált ki belőlem a dolog.
- De Bella, te mondtad, hogy bár még egyszer láthatnád…és akkor Nessie segítséget kért, én pedig segítettem, mert úgy gondoltuk, jót fog tenni, hogy megint boldog leszel majd, ha visszajön…
- Semmi baj Jake…mit szerettél volna?
- Csak aztz, hogy, nem baj, ha ma elviszem Nessiet, hogy egy kicsit kettesben lehessünk?
- Nem, dehogyis…úgyis lesz min gondolkodnom – mondta, majd elmosolyodott
- Köszönöm…
- Szívesen…

Azzal megfordultam, és kijöttem a szobából.

(Renesmee szemszöge)

Már láttam anyáék régi házát, és az erdőben is voltam, most következett La Push és a piknik. Kíváncsi voltam, milyen helyre visz. Anya mesélt már La Pushról, de valamiért biztos voltam benne, hogy nem oda visz, amiről mesélt nekem anya. Kíváncsi voltam, mire gondol, ugyanakkor féltem is tőle mit hallanék a fejében. De a kíváncsiságom győzött.
„ Olyan gyönyörű ma is, mint mindig, nem csoda, hogy elsőre beleszerettem. Csak Ő jár a fejemben, talán beszélhetnék neki a bevésődésről…”
Bevésődésről? Az meg mi a frász? Talán később elmondja majd! Vissza akartam térni a gondolataihoz, de ekkor félbeszakított.

- Most be kell kötnöm a szemed! – mondta mosolyogva.
- Mi? – kérdeztem rémülten. – Minek?
- Mert nem szeretném, hogy lásd az odavezető utat, hanem csak a helyszínt ahová viszlek… - vigyorgott tovább.
- Rendben, de ne engedd, hogy elessek, mert attól, hogy félig vámpír vagyok, a mozgáskoordinációm csukott szemmel nekem se sokkal jobb, mint egy emberé – nevettem. Ő csak megcsóválta a fejét, s közben vigyorgott, majd felkötötte a fekete kendőt a szememre.
- Na mennyit mutatok? – kacarászott tovább.

- Fogalmam sincs Jake, semmit sem látok – kacagtam én is.
- Akkor mehetünk…

Folyamatosan attól féltem, hogy elbotlom valamiben, de végül rá kellett jönnöm, hogy Jake erősen a karjai közt tart, úgyhogy megnyugodtam.

- Miért álltunk meg? Csak nem megérkeztünk? - kérdeztem izgatottan.
- De igen! Figyelj…

Majd óvatosan levette a kendőt a szememről. Hihetetlenül csodálatos volt. A nap éppen ment le, olyan volt, mintha a tengerbe bukna bele.

- Jake, ez gyönyörű! – mondtam a csodálattól elfúló hangon
- Tényleg tetszik?
- Hát persze, nagyon!


Itt ültünk hosszú-hosszú órákon át, s csak néztük az eget, meg egymást, majd végül közeledni kezdett hozzám, s ajka megtalálta enyémet. Felemelő érzés volt. Egyszerre pezsgett a vérem és futott végig rajtam a hideg. Ajka tűzként perzselte enyémet. Az egész testem beleremegett ebbe a csókba. Imádtam ezt az érzést, s nem kívántam mást, csak, hogy: MÉG, MÉG, MÉG!!!! Nem akartam abbahagyni, azt akartam, hogy örökké így maradjon! Végül szája elengedte enyémet, s levegő után kapkodva így szólt:

- Szeretlek Renesmee Carlie Cullen, és örökké szeretni foglak!
- Én is szeretlek Jacob Black, és örökké a tiéd leszek! – mondtam mosolyogva.



****
Összepakoltunk és elindultunk haza. Már jó félúton lehettünk, mikor eszembe jutott, amit a gondolataiban hallottam. Féltem attól, hogy ha elárulom neki, hallgatóztam, akkor nem fog neki örülni és dühös lesz rám. De meg kellett tudnom, mi az a bevésődés.

- Jake, kérdezhetek valamit? – kérdeztem félszegen, és megpróbáltam a legcsábítóbb mosolyommal ránézni.
- Persze.
- Amikor idefelé jöttünk nagyon kíváncsi voltam, hová viszel, és belehallgattam a gondolataidba. – itt tartottam egy kis szünetet, hogy megvizsgáljam az arcát, s megtudjam mire számíthatok. De semmi mást nem láttam rajta, mint szeretetet és csodálást. Úgy gondoltam, folytathatom. – És azt a szót hallottam, hogy „bevésődés”. Ez mit jelent?
- Ez Nessie, csak a vérfarkasoknál van. Ez olyan, mint amikor valaki első látásra beleszeret a másikba, csak sokkal erősebb. Olyan erős vonzalmat érzel a másik iránt, hogy képtelen vagy tőle elszakadni. Úgy érzed minden porcikádban, hogy Ő álmaid asszonya, Ő az, akire vártál. És nem tudsz beleszeretni másba már, mert csak Ő kell neked. De Nessie, azt tudnod kell, hogy nem ezért vagyok veled – lépett még közelebb hozzám, majd megcsókolt.

Egész úton csöndesen haladtunk. Én próbáltam feldolgozni amit hallottam, Jake pedig…az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy min elmélkedett. Meg volt most a magam „baja” nem kellett még az övé is. Mikor hazaértünk a házat teljes csöndben találtuk. Claire már aludt, de anyám sehol…hol lehet? Remélem nem csinált semmi butaságot…telefonon sem tudtam elérni. Felébreszttettem Clairet is, de Ő sem tudta hol lehet…Felhívtam apát, hátha ott van…

- Apa!
- Nessie, kicsim, mi történt? Olyan rémültnek tűnsz…
- Anya eltűnt…

Vajon hová tűnt Bella? Elhagyta Forksot? Vagy csak elcsavargott kicsit, hogy egyedül lehessen? A következő részből kiderül!=) REmélem ettől a befejezéstől sem lesz nyugodt éjszakátok...

Következő fejezet mikor lesz? Fogalmam sincs!Remélem 2-3 napon belül össze tudom hozni!Addig is olvasgassatok és kommenteljetek! Csókollak titeket!

KOMIKAT KÉREK!!!!!!!!!!

Kedves Olvasóim!

Ne aggódjatok, nem azért írok, mert késik az új fejezet - ha minden igaz, még ma fel tudom tenni - hanem mert arról szeretnélek tájékoztatni titeket, hogy az iskolaidőben is folytatni fogom a történetem, - sőt ha ennek vége, másikat is tervezek - ,csak valószínűleg több idő fog eltelni a fejezetek frissítése közt! Tudjátok, a tanulás, meg a suli:) De azért igyekszem majd...
Remélem ma fel tudom tenni az új fejezetet, mert nem akarlak tovább kínozni
már titeket=D
Csókollak titeket!

Hatodik fejezet – Aggodalom


(Bella szemszöge)


Míg a verandán üldögéltem, besötétedett, majd hirtelen zajra lettem figyelmes! Mire odapillantottam, egy sötét emberi alak lépett elő a bokrok mögül. Már éppen támadóállásba léptem volna, mikor megpillantottam ki is az. Claire volt. Rég nem láttam, így nagyon megörültem neki!

- Claire! Hát Te, hogy kerülsz ide?
- Bella! – mondta örömtelien, majd megölelt, s szorosan magához szorított. Rég nem éreztem már ilyet, már Nessie sem ölelt meg, csak nagyon néha, ez által furcsa érzés volt egy kicsit. – Nagyon hiányoztál!
- Te is nekem, de, hogy kerülsz ide? Mit keresel Forksban?
- Téged! Szeretnék újra veletek lenni, megint állati véren élni, mert a másik családban nem éreztem jól magam – mondta szomorkásan – Egy idő után nagyon hiányozni kezdtetek Nessievel…tényleg, hol van most?
- Elment Jacobbal…
- Jacobbal? Az meg ki?
- Egy vérfarkas, és egyben a legjobb barátom! Még az emberi életemből ismerem, mikor… elhagyott…akkor Ő tartotta bennem a lelket, míg nem jöttél Te!
- Még mindig nem felejtetted el igaz?
- Nem Claire, sajnos nem…de nem szabad vele foglalkoznom, hisz elhagyott. Mit akarok én egy olyan embertől, aki nem szeret, akinek nem kellek? – nem éreztem szükségét, hogy szóljak neki az utólag megtalált levélről, melyet Ő nekem címzett, s szerelmes sorokat írt benne gyönyörű betűivel. – Gyere, menjünk be, és mesélj el mindent…
- Rendben, de előbb egy kérdés: Bella, nem lenne baj, ha veletek maradnék? Nincs hol laknom, és nem akarok egyedül lenni…
- Már hogy lenne baj, gyere…velünk fogsz lakni, Nessie nagyon fog örülni neked. Megkínálhatlak valamivel? – tudniillik Claire félvér volt, mint Nessie.
- Egy csésze forró tea jól esne köszönöm…


Karon fogtam és bevezettem a házba. Megfőztem a teát, és elkezdett mesélni, aztán én meséltem, és végigbeszéltük az egész éjszakát. Annyira beszélgettünk, hogy észre sem vettem, hogy Nessie és Jake nem jöttek még haza. Hirtelen úrrá lett rajtam a pánik.


- Fel kell hívnom Nessiet! Későre jár és még nem jöttek haza!
- Rendben.

Gyorsan tárcsázni kezdtem, és nagy megkönnyebbülésemre már a második csengés után felvette a telefont.

- Nessie, kicsim, jól vagytok? Mi történt? Mért nem vagytok még itthon?
- Nyugodj meg anya, nincs semmi baj! Csak lerobbant az autó, csak holnap tudják megcsinálni, ezért kivettünk egy szobát egy hotelban. Ne aggódj, minden rendben, egy karcolás sincs rajtunk. Nyugi!
- És mért nem hívtál fel? Hagytad, hogy halálra aggódjam magam?
- Éppen ebben a pillanatban akartalak hívni. Holnap amint elkészül az autó, megyünk haza, rendben?
- Rendben kicsim. Vigyázzatok magatokra! Ja, és itt van Claire!
- Tényleg? – kérdezte ujjongva – Hogyhogy?
- Majd holnap mindent megbeszélünk, rendben?
- Jó!
- Jó éjszakát mindkettőtöknek! Vigyázzatok magatokra! Puszi! Szeretlek!
- Én is szeretlek anya! Puszi, Clairenek is! Szia!
- Szia!


- Annyira megijedtem, hogy történt velük valami, de csak az autó robbant le, nekik semmi bajuk sincsen hál’ istennek. Kivettek egy szobát egy hotelban, és holnap amint kész az autó, jönnek is haza! Nessie üdvözöl!
- Ne aggódj, nem lesz semmi bajuk! Hidd el, elég talpraesett a lányod, tud magára vigyázni.
- Tudom, csak féltem.
- Elhiszem, de már nem kicsi!
- Tudom. Látom fáradt vagy, menj, zuhanyozz le, én addig készítek elő neked ruhát, aztán meg pihenj.
- Rendben! És Bella, köszönöm, hogy befogadtál…
- Ez csak természetes! Az adósod voltam, megmentetted az életem!
- De ugye nem csak ezért fogadtál be, mert akkor inkább elmegyek. Nem akarom, hogy szánalomból tedd…
- Nem, dehogyis…Claire, tudod jól, hogy szeretlek, és a legjobb barátnőm vagy, még akkor is, ha elmentél tőlünk. Igaz, fájt, hogy elhagytál minket, de visszajöttél. És nekem mindig is a barátnőm leszel és testvéremként foglak szeretni. – mondtam, majd megöleltem.
- Köszönöm…


Majd elküldtem zuhanyozni és lefeküdni….én pedig kiültem a verandára és a gondolataimba merültem, szokásomhoz híven, megint csak gyötörtem magam az emlékekkel, melyek előbuggyantak lelkem mélyéből…




(Renesmee szemszöge)


Bekopogtam…hát megtettem…itt állok apám és a családom háza előtt, akik még csak nem is tudnak rólam és várom, hogy ajtót nyissanak nekem.
Kinyílt az ajtó. Egy magas, szőke hajú, fiatal férfi nyitott ajtót. Ő biztosan Carlisle – gondoltam magamban. Nem tudom, hogy az izgalomtól vagy a félelemtől, - hogy találkozom a családommal, és el kell nekik mondanom, hogy a családjuk része vagyok, valamint beszélnem kell apámmal arról, amit anyám érez - nem bírtam megszólalni.


- Jó estét! Segíthetek valamiben? - Jake a kocsiban maradt, így nem tudhatta, ki vagyok.
- Jó estét! Én…Dr. Carlisle Cullent keresem.
- Én vagyok az, miben segíthetek? Most nem vagyok szolgálatban, de ha nagyon sürgős, akkor beszélhetünk.
- Nem, nem én nem a doktori hivatása miatt jöttem…hanem…mert én vagyok az…unokája… - nehezemre esett kimondani a szavakat, mert féltem a reakciójától. Féltem attól, hogy vajon hinni fog – e nekem, vagy sem. Carlisle arcára döbbenet ült ki szavaim hallatán, majd azt vettem észre, hogy jobban szemügyre vesz. Mivel nem láttam az arcán semmiféle dühöt, folytattam. – A nevem Renesme Carlie Cullen. Az anyám neve Isabella Swan és Forksból jöttem ide Jacob Blackkel. – mikor meghallotta Jake nevét, a kocsi felé pillantott - A nevemet a nagyszüleim nevéből kaptam. Renesmee, mint a Renée és az Esme összevonva. Illetve Carlie, mint a Carlisle és a Charlie összevonva. A Cullen pedig azért, mert az édesapám neve Edward Cullen. – Carlisle még mindig döbbenten bámult rám, és alig bírt megszólalni…
- Nem szeretnétek egy kicsit beljebb jönni és megbeszélni ezt idebent?
- De, nagyon szívesen. – Intettem Jakenek, aki kipattan az autóból és elindult felénk.
- Carlisle – mondta, majd biccentett egyet felé.
- Jacob – mondta Carlisle válaszul – örülök, hogy újra látlak!
- Én szintúgy… - majd kezet fogtak és megölelték egymást.
- Menjünk be… - szólt Carlisle.


Kitárta előttünk az ajtót, mi pedig beléptünk rajta. Egy hatalmas tér tárult elénk, amiben a domináló színek a drapp és a fehér, valamint a krémszín voltak. A család többi része a nappaliba várta vissza Carlislet, arra nem számítva, hogy mást is hoz magával. Mikor megláttak, csodálkozva bámultak rám. Jakere persze nem, mert őt már ismerték, csak azt nem tudhatták: mi járatban van, és mit keresek én vele, pont ezen a helyen.
Carlisle betessékelt minket a szobába, majd így szólt:

- Ő itt Renesmee Carlie Cullen – mondta nyugodtan. A többiek arcára mély döbbenet ült ki, mint akik nem értenek semmit sem. Valószínűleg ez történt. Nem értették ki vagyok, így szükségét éreztem annak, hogy elmagyarázzam.
Előreléptem és így szóltam: - Jó estét! A nevem tényleg Renesmee Carlie Cullen. Forksból jöttem és az édesanyám neve: Isabella Swan, az édesapámé pedig Edward Cullen. – nem tudtam tovább folytatni, mert megláttam az apámat felállni döbbenettel az arcán. Úgy nézett ki, mint aki még azt sem tudja, hol van.

- Te az én lányom vagy? – szólalt meg akadozó hangon.
- Igen.
- Az meg, hogy lehet?
- Nem tudom. Félig ember vagyok, félig pedig vámpír. Miután elhagytad az édesanyámat egy Claire nevű félig vámpír félig ember segített neki, hogy világra hozzon, majd pedig átváltoztatta vámpírrá…
- Bella él? – kérdezte ragyogással teli szemmel.
- Igen…


Csodálkozva meredt rám még mindig, de nem szólt hozzám. Idő közben sorban odajöttek hozzám a családom többi tagjai.

- Szia! A nevem Alice. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
- Szia Alice, én is örülök, anya sokat mesélt már rólad. – mondtam mosolyogva.
- Engem Esmenek hívnak, én vagyok a nagymamád – mondta, és megölelt.
- Én Jasper vagyok, Alice férje és egyben a nagybácsid – vigyorgott
- Örvendek.
- Hello, én Emmett vagyok, a másik nagybácsid – jött oda hozzám vigyorogva, majd felemelt és magához szorított.
- A nevem Rosalie… - mondta egy szőke lány morcos hangon.
- Örülök, hogy megismerhetlek - feleltem ennek ellenére mosolyogva.

Mivel Carlisleal már bemutatkoztunk egymásnak, már csak egy személy maradt, akivel nem ölelkeztem, és ő az apám volt. Pontosan olyan, ahogy elképzeltem. Anya nagyon sokat mesélt róla, de ha belehallgattam a gondolataiba, mindig csak a hangját hallottam, az arcát sosem láttam. Ugyanolyan bronzbarna haja van, mint nekem. Magas, bőre hófehér, szeme pedig karamella színű. Anya helyében én is biztos első látásra beleszerettem volna. Látszott az arcán, hogy vívódik, vajon idejöjjön-e hozzám vagy sem. Gondoltam belehallgatok a gondolataiba – ezt is tőle örököltem – de kicsit féltem, hogy faragatlanságnak tartja majd, ha esetleg rájön. De meg kellett tudnom, mire gondol.
„ Szóval Bella él. Vajon megtalálta a neki hagyott levelemet? Vajon képes lenne megbocsátani nekem, ha vissza mennék Forksba? Vajon szeret még, vagy már elfelejtett?” – hallottam a fejében szállingózó gondolatokat. Gondolatban feleltem neki: „Apa! Szeret téged, és nem felejtett el. Kínozza amit tettél vele, de boldog lenne, ha visszajönnél hozzá, én tudom. Ezért is jöttem. Kérlek gyere vissza, és tedd boldoggá, hadd lássam újra mosolyogni, kérlek…”
Nagyon meglepődött rajta, hogy olvasok a gondolataiban, de azon még inkább, hogy válaszolok is neki.

- Te hallod a gondolataimat? – szólalt meg hirtelen, rám meredve.
- I…igen…
- Az meg, hogy lehet?
- De hisz a lányod vagyok, tőled örököltem. Még mindig nem akarod elfogadni? Akkor gyere el velem Forksba, és bizonyosodj meg róla Te magad…ha nem hiszed, kérdezd meg anyát…kérdezd meg mennyit szenvedett, kérdezd meg, hogy mennyire hiányzol neki, kérdezd meg, hogy mennyire nehéz volt és mennyire nehéz neki… - úgy hadartam, hogy alig kaptam levegőt. Muszáj volt kiadni a dühöm, különben felrobbantam volna…Edward csak tágra nyílt szemekkel bámult rám, amikor odamentem hozzá, majd rátettem a kezem az arcára, és megmutattam neki az életem útját, melyet anyával jártam végig. Mindenegyes részletet látott…
- Azt hiszem, most már hinni fogsz nekem, vagy rosszul gondolom? Még mindig nem hiszed el, hogy a lányod vagyok? Sajnos apasági teszttel nem szolgálhatok, de ha azok után, amit megmutattam, nem hiszed el, akkor már megyek is és soha többé nem látsz…
- Mit mutatott Edward? – hallottam Alice kíváncsian csilingelő hangját.
- Meg…megmutatta az egész életét…amiken keresztül ment, ahol járt, mindent…Bellával együtt…
- Na elhiszed? – kérdeztem kérdőn felvonva szemöldököm.
- El. – mondta még mindig tágra nyílt szemekkel, de most már egy kis melegséget véltem felfedezni szemeiben és egy kis félmosolyt a szája sarkán. Vett egy mély levegőt és átölelt. – Hát van egy lányom – mondta boldogságtól szinte már ujjongva. – Menjünk, beszélgessünk egy kicsit…gyere… Esme addig csinálnál neki és Jacobnak egy kis teát?
- Természetesen, majd beviszem.
- Köszönöm. – mondta, majd belenézett egyenesen a szemembe - Gyere lányom, sok mindenről kell beszélgetnünk…



(Edward szemszöge)

Van egy lányom, aki ugyanolyan gyönyörű, mint az anyja, aki ráadásul életben van. És látni akar, szeret, és meg tud bocsátani nekem. Annyira örültem, mint még sosem. Nessievel megbeszéltük, hogy az éjszakát nálunk töltik. Már beszélt is Bellával, én is szerettem volna beszélni vele, de mivel nem tudja, hogy a lányom és Jacob Los Angelesben vannak, jobbnak láttuk, ha nem beszélek vele. Pedig olyan jó lett volna hallani a hangját. Vajon nagyon megváltozott? Nem hiszem, inkább csak még csábítóbb lehet… - morfondíroztam, miközben Carlisle szobája felé vettem az irányt.

- Carlisle, bejöhetek?
- Persze fiam, gyere.
- Beszélnem kell veled…
- Rendben…hallgatlak Edward.
- Vissza akarok menni Forksba. Látni akarom Bellát, szükségem van rá.
- És ő akar látni téged? Akarja, hogy vissza menjünk Forksba? Mert azok után, hogy elhagytad, s ezzel elveszített mindent, ami fontos volt neki, nem hiszem, hogy látni szeretne.
- De igen. Beszéltem a lányommal, és még mindig szeret…Bella még mindig szeret…és itt a lehetőség, hogy most mindent megmagyarázzak neki, hogy miért hagytam el, és bocsánatot kérhessek tőle. Kérlek Carlisle, add meg nekem a boldogsághoz vezető utat. Bella a mindenem, és te is tudod, hogy nem önszántamból hagytam el…újra boldog lehetnék vele…
- Rendben, akkor visszamegyünk Forksba…holnap indulunk, rendben? A ház még biztosan áll.
- Köszönöm apám – mondtam lágyan, majd megöleltem.


Carlisle közölte mindenkivel a hírt és Alice meg Esme már is hozzáfogtak a pakoláshoz…
Másnap Esme kiadós reggelivel várta Jacobot és a lányomat, majd miután mindennel végeztünk, elővettük a garázsból a leggyorsabb autóinkat és Forks felé vettük az irányt.
Seattleben Nessie és Jake átültek a saját autójukba, és úgy mentek tovább Forksba.

- Apa! – szólt a lányom gondolatban – Szerintem az lenne a legjobb, ha Jake és én hazamennénk, és ti pedig a Cullen házba, majd arra hivatkozva, hogy elmegyünk a boltba, elugrunk értetek, és elviszünk anyához…így jó lesz?
- Igen kicsim! - válaszoltam én is gondolatban.

Így ennek megfelelően cselekedtünk. Mi elmentünk a jó öreg Cullen házhoz, ami persze kicsit növényekkel benőtten, de még mindig állt. Jó volt újra itt lenni. Hiányzott. Az összes hely közül, ahol eddig éltem, ez hiányzott a legjobban, ide kötött minden, ami fontos volt számomra. És most visszakaphatom, újra az enyém lehet. Hát nem hihetetlen?
Lepakoltunk. Alice, Esme és Rose elkezdtél berendezni a lakást. Én pedig felmentem a régi szobámba. Beléptem, és minden ott volt úgy, ahogy hagytam. A könyvek szerteszét, a CD gyűjteményem helye üresen, porosan állt ott, ahol volt, s a kanapé sem mozdult egy centit sem az idők során. A kanapé…ez a bútor kulcsfontosságú szerepet játszott az életemben. Itt, ezen a szent helyen hagytam Bellának a bocsánatkérő levelemet…ami … eltűnt! Tehát eljött és megtalálta. Akkor biztosan meg fogja érteni, ha elmondom neki, mit miért tettem, mert megérdemli, hogy tudja az igazságot. Miközben ezen morfondíroztam, Alice rontott be a szobámba hirtelen.

- Mi az Alice, gond van?
- Nessie és Jake, úton vannak ide. Őket nem látom, mert Jake vérfarkas, Nessie pedig félvér, de Bellán keresztül látom a dolgokat. Láttam, ahogy elhatározza, hogy velük megy, de ők lebeszélik róla.
- Hát akkor itt az idő! – mondtam mosolyogva.
- Izgulsz? Vagy félsz?
- Mindkettő – lépett be a képbe Jasper kacér vigyorral az arcán.
- Alice, nem látod mi fog történni? – kérdeztem aggódva.
- Sajnálom Edward, de nem.

Ez letört egy picit, de mindenre fel kellett készülnöm. Hisz attól, hogy a lányom azt mondta Bella nem feledett el, még nem biztos, hogy meg is bocsát nekem, mert amit tettem, megbocsáthatatlan. De talán ha elmondom neki az igazat, mindent másképp lát majd, így még reménykedem kicsit, de azért félek…nagyon félek…


(Bella szemszöge)

Vajon mért nem engedték, hogy velük menjek? Biztosan mesterkednek valamiben.

- Claire, szerinted rosszban sántikálnak a gyerekek, azért nem engedték, hogy velük menjek én is?
- Dehogyis, csak szeretnének kettesben lenni. Nagyon szépek együtt, lesüt róluk, hogy szeretik egymást. Ne aggódj már mindenen, elég nagyok már ahhoz, hogy eldöntsék mit akarnak és vigyázni tudjanak magukra.
- De akkor is. Olyan fura érzésem van…valami nincs rendben az biztos, tuti, hogy terveznek valamit.
- Na és, ha terveznek valamit? Akkor mi van? Ha elakarják mondani, akkor úgyis megtudod, ha meg neked csinálnak valami meglepetést, akkor meg jobb is, ha nem tudsz róla nem? Tudom, hogy emberi mivoltodban nem igazán rajongtál a meglepetésekért, de azért ha neked szánják, akkor legalább légy boldog, örülj neki, és ne vágj már ilyen búskomor képet egész nap, mert a végén még rám is átragasztod… - mérgelődött Claire.
- Talán igazad van…
- Nem talán…hanem biztos…hagyd őket! Fiatalok, hadd élvezzék az életet!

Erre már nem válaszoltam, mert más kötötte le a figyelmemet…



Remélem ez a fejezet is elnyerte tetszéseteket és okoz majd pár álmatlan éjszakát! Arra kérlek titeket, hogy írjatok komikat, még akkor is, ha nem tetszik, nagyon jól esne, ha megírnátok a véleményteket. Hogy mikor lesz következő fejezet? Fogalmam sincs. Igyekszem minél hamarabb feltenni! Addig is jó olvasgatást! Csókollak titeket!
KOMIKAT KÉREK!!!!!!

Ötödik fejezet – Beteljesülés


(Bella szemszöge)


Miután eldöntöttem, hogy vadászni sincsen kedvem, őrült futásba kezdtem. Ki kellett szellőztetnem a fejem, mert sok volt ez nekem egyszerre. Egy rejtélyes levél Edwardtól, amiben csupa olyan dolog van, ami teljesen érthetetlen számomra. Nem értem, miért hagyott el, ha szeret?! Nem értem mért mondott olyan dolgokat, amikkel tudta, hogy iszonyú nagy fájdalmat és kínt okoz nekem, ha nem akart bántani?! És miért hagyta nekem ezt a levelet? Hisz nem is lehetett biztos benne, hogy elmegyek a házukhoz és megtalálom. Egyáltalán mit gondolt vajon, ha itt hagyja nekem ezt a levelet, akkor minden rendben lesz és elfelejtem az egészet? Nem tudom. Sajnos ezekre a kérdésekre csak Ő tudja a választ.
Bár itt lenne most…bár vele lehetnék…


****


Hazaértem. Felmentem, hogy köszönjek Nessienek és megkérdezzem, milyen volt a vacsi Jakekel, de mire hazaértem, ő már édesdeden szundikált. „Majd másnap érdeklődöm!” – gondoltam, majd puszit nyomtam az arcára és hagytam, hogy tovább aludjon.
Mikor kimentem a szobából, Jacobba ütköztem.

- Jaj, ne haragudj Bella, nem akartam! – na nem mintha fájt volna.
- Semmi baj Jake! Minden rendben? Olyan zavartnak tűnsz.
- Kutya bajom – mondta, miközben próbálta leplezni zavartságát, de engem nem ver át.
- Na ki vele Jake, mi bajod?
- Semmi…csak…
- Csak mi? – noszogattam.
- Csak tetszik Nessie, és megcsókoltam, és azt hiszem bevésődés történt kettőnk közt. – felelte szégyenlősen.
- Ó… - csak ennyit bírtam kinyögni hirtelen – hát ha te is tetszel neki – és én úgy vettem ki, hogy tetszel neki Jacob, akkor nem lesz gond… - próbáltam pozitív arckifejezést és hangot megütni, bár még nem fogtam fel teljesen mi is történt…
- És mi lesz veled? Neked mi a véleményed róla?
- Hát… nekem az a fontos, hogy a lányom boldog legyen, és ha Te boldoggá tudod tenni és téged akar, akkor nem akadályozom meg benne. Jake, te jó srác vagy, és az, hogy én annak idején nem adtam be a derekam, nem annak köszönhető, mert nem vagy jóképű, vagy nem vagy humoros, hanem, mert másba vagyok szerelmes.
- Szóval akkor tényleg szereted még? – kérdezte félve nézve szemembe.
- Igen. És valószínűnek tartom, hogy nem is fogok sosem kiszeretni belőle. Sajnos nekem úgy tűnik, egyetlenegy szerelem jutott az életben és az sem teljesülhetett be. Nekem már Ő lesz a végzetem. – szóban még mindig nem tudtam kiejteni a nevét.

Hosszú perceknek tűnt számomra a csend, sikerült is ez alatt elmerülnöm gondolataimban(megint), melyekből Jake rángatott ki.

- Bella, kérdezhetek valamit?
- Igen Jake.
- Tegyük fel, hogy valami véletlen folytán visszajönnek a Cullenek Forksba, vagy vissza lehetne hozni őket, megtalálhatnánk őket, akkor szeretnéd látni Edwardot? – a név hallatán összeszorult a torkom - Szeretnél vele újra találkozni, beszélni vele, átölelni, magadhoz szorítani, esetleg megcsókolni őt? - ahogy elképzeltem ezeket a dolgokat, hirtelen újra átjárt az az érzés, mint amikor először láttam meg a menzán. Tisztán emlékszem az arcára, gyönyörű hajára, és arra a hideg pillantására, amivel a biológia teremben nézett rám. Még akkor is gyönyörű volt. Első pillanattól kezdve beleszerettem.
- Jake…miért kérdezed ezt?
- Hát…csak…tudod…a minap gondolkoztam…tudod, a beszélgetésünk után, és kíváncsi vagyok, hogy ezzel kapcsolatban, hogy érzel…
- Tudod Jake, ma, amikor elmentem vadászni, szokás szerint elkalandoztam, és mire magamhoz tértem a gondolataimból, addigra a… - nagyon nehezemre esett kimondani – Cullen házhoz értem. Akarva akaratlanul is bementem a házba. Üresen találtam mindent, egy helyiséget kivéve: az Ő szobáját. Bementem és találtam egy levelet, amit nekem címzett. Elolvastam és teljesen az ellenkezője volt beleírva annak, amit tett. Nem értettem semmit sem belőle, de amikor a kezembe vettem és megláttam, hogy az Ő gyönyörű kézírásával van ráírva a nevem, abban a pillanatban azt kívántam: bárcsak itt lennének, bárcsak még egyetlen egyszer láthatnám őket. De nincsenek itt, és nem is jönnek vissza, amíg itt vagyok, így nem reménykedem többet, és eltemetem a múltat, a levéllel, az emlékekkel és mindenegyes kínnal együtt… - mondtam szomorúan meredve magam elé – de talán jobb is így! Igen, talán ezt hozta nekem a sors, és ha igen, akkor el kell fogadnom, ha nem akkor is, mert nem tudnék ellene mit tenni…sajnos…
- És ha tudnál? Ha tudnád hol vannak? Utánuk mennél?
- Mire akarsz kilyukadni Jacob? Csak nem valamit terveztek Nessievel?
- Nem, nem, csak kíváncsi vagyok.
- Hát…ha tudnék ellene tenni, akkor valószínűleg tennék. Ha csak annyit is, hogy beszélni tudjak vele erről a levélről. De mivel nem tudok, hagyjuk is, mert csak reményekbe ringatom magam.
- Rendben. Jó éjt!
- Neked is jó éjt Jacob! – feleltem apró mosollyal arcomon.


Ezután bementem a szobámba. Mivel nem vagyok képes arra, hogy aludjak, az éjszakáim elég unalmasan, monoton telnek. De éreztem, ez az éjszaka más lesz. Ma, ha ember lettem volna se tudtam volna lehunyni egy pillanatra sem a szemem. Egész éjjel a levelet szorongattam, nem voltam képes megérteni, hogy ha valaki így érez, hogy képes közben azt tenni a szeretett lénnyel, amit Ő tett? Az éjszaka hátralevő részében ezen gondolkoztam, majd pirkadni kezdett, és mivel ma szombat volt sem dolgozni nem kellett mennem, sem iskola nem volt. Így hát gondoltam, hogy együtt tölthetnénk hármasban az egész napot…hát rosszul gondoltam…


(Renesmee szemszöge)


Nagyon szépet álmodtam. Jakekel voltam azon a réten, amiről anya mesélt, hogy apa meg ő sokat jártak oda – együtt. Csak heverésztünk a fűben, majd egyszer csak megcsókolt. Majd vad csókolózásba kezdtünk, és aztán simogatni kezdtük egymást, suttogtunk szép szavakat, majd felébredtem…sajnos. De remélem egyszer majd ez is megtörténik.
Elkezdtem felöltözni, nagyon sokáig válogattam a ruháim közt, hogy mit vegyek fel, mire a citromsárga pántnélküli egybe szoknyámat választottam, egy virágos papuccsal. Enyhén tettem az arcomra egy kis pirosítót, hajamat a engedtem, hadd omoljon hátamra, egy kis szempillaspirál és kész is voltam. De mielőtt még elindultam volna lefelé, meg kellett tennem egy olyan dolgot, amit nem szívesen teszek máskor, de most muszáj. Tudom, hogy az, hogy valaki tud olvasni az emberek gondolataiban, állati jó dolognak tűnik, pedig nem az. Én utáltam ezt a képességem. Persze néha nagyon jól jött, de legtöbbször kikapcsoltam, mert nagyon frusztráló tud lenni, hogy ha kimész az utcára és egy sereg gondolat zúdul rád.
De most szükségem volt arra, mit gondol az anyám. Igen, pont az anyám gondolatait akarom megtudni.
„Jó lenne ma hármasban eltölteni a napot, majd megkérdezem őket, mit szólnak hozzá!” – hallottam anyám gondolatait.
Ez nehezebb lesz, mint hittem. Most meg kell bántanom ahhoz, hogy utána boldoggá tehessem, de azt hiszem megéri.
Elindultam lefelé. Mikor leértem, terülj-terülj asztalkám fogadott. Az asztal telis tele mindenféle finomsággal.

- Jó reggelt! – köszöntem vidáman, majd puszit nyomtam anyám arcára és rámosolyogtam Jacobra.
- Jó reggelt kicsim!
- Jó reggelt Nessie! Gyönyörű vagy ma reggel…nem mintha máskor nem lennél az…de…ma különösen. – köszöntött zavartan Jake.
- Köszönöm szépen! – mondtam továbbra is mosolyogva.
- Jól aludtál?
- Igen Anya! Csodás este volt.
- Jó volt a vacsi?
- Príma… - mondtuk egyszerre Jakekel, miközben le nem vettük egymásról a szemünket.
- Örülök neki! Figyeljetek, arra gondoltam, hogy ma elmehetnénk valahová hármasban! Mit szóltok hozzá? – ahogy láttam anyám fejében. Én tudtam, hogy meg fogja kérdezni, így engem nem lepett meg ellenben Jacobbal.
- Az a helyzet anya… - vettem a kezembe a dolgokat – hogy Jakekel már van programunk mára – mondtam ártatlanul.
- Ó…rendben…le ne mondjátok miattam. Tegnap úgy sem sikerült vadásznom, akkor ma egy kicsit messzebbre merészkedem és körülnézek…elleszek egyedül is.
- Biztos anya?
- Igen kicsim, ne aggódj.
- Rendben. – mondtam, majd felpattantam és így szóltam: - Mehetünk?
- Persze.
- Szia Anya!
- Szia Bella!
- Sziasztok!

Majd elindultunk Los Angelesbe.


(Bella szemszöge)

Nagyon könnyen lepattintottak. De hát hadd legyenek együtt, kettesben. Élvezzék az életet, ha már én ilyen búskomor vagyok állandóan. Nem lehetek egy könnyű eset mindenesetre. Nem hinném, hogy könnyű lehet velem együtt élni, így meg is értem, hogy elmennek és inkább kettesben töltik az időt. Mindegy, jót fog tenni egy kis futás meg a vadászat.
Elpakoltam, majd elindultam. Amint kiléptem a házból, őrült futásba kezdtem, és éreztem, ahogy a szél lobogtatja a hajam. Felemelő érzés volt. Imádtam futni. Egyszer csak a rétünkön találtam magam. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, de itt vagyok, tehát valami belső erő idevezérelt.
Nagyon sokáig csak heverésztem a füvön, majd egy őz és – szarvascsorda szagára kaptam fel a fejemet. Sikeresen vadásztam, majd elindultam haza. Tudtam, nem szabad többé sem a házukhoz sem pedig a rétre eljönnöm, még véletlenül sem.
Hazamentem, leültem a verandán székembe, és csak bámultam magam elé…


(Renesmee szemszöge)


- A Porschemmal megyünk jó? – kérdeztem tőle mosolyogva.
- Rendben.

Ebbe könnyen belement, könnyebben, mint gondoltam.

- És, hogyan akarod megtalálni apád annyi ember közt? Van valami konkrét terved, vagy csak belemegyünk a sötétségbe, hátha megtaláljuk a fényt?
- Konkrét tervem nincs. De megvesszük a repülőjegyet, bérelünk egy nagyon szép, nagyon gyors kocsit, aztán elindulunk az utcákon, és erősen koncentrálok a hangjára, hátha megtalálom a hangját. Ez a terv.
- És ha nem jön be?
- Akkor jön a B- terv. – mosolyogtam rá.
- És mi a „B- terv”?
- Az, hogy tudom, hogy Carlisle doktor, tehát valamelyik kórházban dolgozik. Már csak az a dolgunk, hogy egy telefonkönyvben megnézzük az összes kórházat, majd felhívjuk őket, és megkérdezzük, hogy dolgozik-e ott Dr. Carlisle Cullen nevű orvos. Így biztosan megtaláljuk őket. De csinálhatnánk párhuzamosan is a kettőt. Én koncentrálok, te vezetsz és telefonálsz. Bár ez így nem nyerő…úgyhogy először az egyik, majd a másik, okés?
- Hú, nagyon felpörögtél…de nekem jó.
- Akkor megegyeztünk. – mondtam továbbra is mélyen a szemébe nézve, és mosolyogva.


Beültünk az autóba – természetesen kiharcoltam, hogy hadd én vezessek már, mert hát mégiscsak az én kocsim – majd szélsebesen száguldani kezdtük Forks utcáin. Hamarosan már elhagytuk a várost és útban voltunk a seattle- i repülőtér felé.
Mikor megérkeztünk, letettük az autót a reptér parkolójába, majd megvettük a jegyeket, és felszálltunk a gépre. Az út nem volt hosszú, sem pedig unalmas. Már az a tudat széppé tette, hogy Ő ül mellettem.




****



Megjöttünk. Hát ez Los Angeles. Szép város, meg kell hagyni, de mi most nem nézelődni jöttünk. Megkérdeztük az első embert, aki szembe jött velünk és szerencsére ő meg is tudta mondani, merre találunk egy autókölcsönzőt. Béreltünk egy autót, majd róni kezdtük az utakat. Már-már annyira erősen koncentráltam Edward hangjára, hogy szinte felrobbant a fejem a fájdalomtól, de meg kell tennem az anyámért, és ez tartotta bennem a lelket.

- Jól vagy Nessie, nem nézel ki valami fényesen, fáj valamid?
- Csak a fejem az erős koncentrálástól. – nyugtatgattam.
- Ennünk kéne valamit! Nézd ott egy étterem szemben, leparkolok, és bemegyünk jó?
- Egyetértek.
- Ezt igennek veszem – mosolygott.


Leparkolt, majd bementünk. Amíg be nem léptünk az ajtón és meg nem éreztem a finom étel illatot, nem is hittem, hogy éhes vagyok. Leültetett a pincérnő, mi pedig rendeltünk. Míg vártunk, addig Jake egyszer csak megtörte a csendet és így szólt:

- Figyelj Nessie! Arra gondoltam, hogy – mert nagyon kimerültnek látszol – kérhetnénk egy telefonkönyvet és megpróbálhatnánk a B- tervet is. – kicsit félve várta reakcióm, de roppant jó ötletnek találtam és ennek hangot is adtam.
- Remek ötlet Jake. Kicsit elfáradtam – mármint fejben – nagyon megterhelő ez, de anyámért meg kell tennem mindent annak érdekében, hogy megtaláljam apámat és a családját – akik az én családom is – és visszavigyem őket Forksba. Jake, kérdezhetek valamit? – de nem vártam meg míg felel – Miért volt zűr Edward és közted? – láttam, hogy zavarba hozom ezzel a kérdéssel, de kíváncsi voltam.
- Bella…ő volt a zűr. Szerelmes voltam anyádba, de ő meg Edwardba és ő Edwardot választotta. És köztudott, hogy a vámpírok a vérfarkasok ellenségei, ezért Edward úgymond óvta tőlem anyád. Ez volt a zűr, pontosabban Ő.
- Á, értem… - gondoltam, hogy valami ilyesmi van a dologban, de azért meglepett.
- És még mindig szerelmes vagy anyába? – tartottam a választól, de meg kellett tudnom.
- Tudod, miután elment innen, még nagyon sokáig szenvedtem, aztán megpróbáltam valaki mást keresni, társra lelni, de senki nem volt jó, mindenkiben őt kerestem, aztán rájöttem, hogy ,magányos farkasként fogom leélni az életem – itt egy kis szünetet tartott – aztán jöttél Te, és mindent felborítottál. Ahogy rám néztél először, amikor találkoztunk, azt hittem, hogy ott helyben képes lennélek magamhoz szorítani, átölelni, és megcsókolni mindenki előtt. Amikor megjelentél, számomra csak Te léteztél, eltűnt a külvilág, Bella, minden. Mindenről megfeledkeztem, ami körülöttünk volt. Olyan volt, mintha Te és Én egy buborékban lettünk volna, a külvilág pedig körülölelt volna minket, de nem érzékeltünk volna belőle semmit sem. Azt, hogy itt vagyok is a lélegzetelállító mosolyodnak köszönheted, semmi másnak. Ja, de a szemeidnek. Ahogy néztél rám, amikor elvittelek vacsorázni, ahogy megjelentél abban a szoknyában, hirtelen olyan vágy lobbant fel bennem, hogy elmondani nem tudom.
- Ó Jake…már féltem, hogy nem kapnak viszonzást majd az érzéseim, de így már tudom, hogy Te is szeretsz engem!
- Mindennél jobban – suttogta, majd lágyan megcsókolt.




****


Felhívtunk már három kórházat, de egyikben sem ismertek Carlisle Cullent. Majd jött a negyedik.

- Jó napot kívánok! Dolgozik önöknél egy Dr. Carlisle Cullen nevű fiatal orvos?
- Jó napot! Igen kisasszony, ő a legjobb orvosunk.
- Beszélhetnék vele?
- Sajnálom kisasszony, de most nincs bent, éjszakás műszakban van, de az otthoni címét megadhatom esetleg!
- Azt megköszönném!
- River Street 84.
- Köszönöm szépen, nagyon kedves! Viszont hallásra!
- Viszont hallásra kisasszony!


- Hát ezzel is megvolnánk! – ujjongtam. – már csak el kell mennünk és beszélnünk kell velük. Szerintem indulhatnánk is, minél hamarabb annál jobb, nem?
- De. Menjünk.

Örültem, hogy Jake megérti, hogy anyámért teszem, és nagyon fontos megtennem. Most, hogy már tudom, Ő is szeret engem, nincsenek kételyeim, és nagyon boldog vagyok. Már csak haza viszem Forksba apámékat és akkor végre anya is boldog lehet.

- Szóval, River Street 84?
- Igen Jake. – mosolyogtam rá izgatottan.
- Akkor ez az.
- Szép nagy ház. – mondtam.
- Nagyon hasonlít a forks – i házukra… - fűzte hozzá Jake
- Akkor menjünk be!
- Biztos?
- Igen, biztos.

Majd elindultunk a ház felé. Bekopogtam…

Kedves Olvasóim!

Ne haragudjatok, de nagyon sok dolgom volt, így az ígért időpont az új fejezettel, nem fog megvalósulni. De ma rengeteg időm van úgy néz ki, ezért ma talán össze tudom hozni az ötödik fejezetet. Meg van egy töredéke, de gondolom nem szeretnétek rövid fejezetet, így viszont várnotok kell kicstit! Ne haragudjatok!

Pusszanat: Puppy

Negyedik fejezet – A rejtélyes erő…

(Renesmee szemszöge)

Nem tudok aludni. Folyton ez a Jacob jár a fejemben, olyan helyes…miközben Jaken ábrándoztam, szófoszlányokra lettem figyelmes. Jobban kezdtem fülelni, és rájöttem, hogy anya és Jake kint beszélget a verandán. Anya dühös. Miért dühös?

„ Nem és nem is akarom, hogy tudjon róla. Nem akarom, hogy szánalomból jöjjön vissza. Nem akarom, hogy csak azért akarja Nessiet, mert kötelező. Az a lányomnak is rossz lenne, és nem akarok neki fájdalmat okozni. Éppen elég fájdalma volt már az életben amiatt, hogy az apja elhagyta…” - hallottam kintről. Tudom, hogy anyának iszonyú nehéz itt lennie és csak miattam teszi, de azzal is tisztában voltam, hogy apám nagyon megbántotta őt. Viszont azt nem tudtam, hogy nem akarja, hogy Edward tudjon róla, hogy a lánya vagyok. De ez érthető, nem is tudom, miért csodálkozom rajta…mindegy, fülelek tovább…

„És nem hinném, hogy szeretne, vagy gondolna rám, hisz ha szeretett volna valaha is, nem hagyott volna itt azokkal a szavakkal, hogy: „Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.” , mert tudta, hogy ezek a szavak olyanok számomra, mintha kést döfne a szívembe és még meg is forgatta volna benne azt a kést…” - valamit kihagyhattam a beszélgetésből, ugyanis anyám eléggé dühös volt, dühösebb, mint az előbb. És a hangjából kihallottam az óriási fájdalmat, amellyel egész élete során küzdött és még most is küzd. Tudom, hogy még mindig szereti az apám, annak ellenére, hogy ő elhagyta. Tudom, hogy ha apám visszajönne, és azt mondaná neki, hogy szereti és fogadja vissza, akkor anyám boldogan mondaná: „Igen!” És akkor végre megint mosolyogni láthatnám, és ez engem is boldoggá tenne. Miközben ezen morfondíroztam, eszembe jutott, hogy talán Jake is megérti anyám fájdalmát, és segítene megkeresni apámat és a Cullen családot, segítene visszahívni őket Forksba, és boldoggá tenni anyát. Holnap megpróbálom rávenni. Majd mély álomba szenderültem.


***


- Szia Jake!
- Szia Nessie! Szép vagy, mint mindig! – mosolygott.
- Köszönöm - most tuti, hogy vörös pírban úszik az arcom, mert úgy érzem, mintha lángolna… - Jake, kérdezhetnék valamit? Vagyis nem is kérdés, hanem inkább kérés lenne…
- Neked bármit! – erre nem számítottam, könnyebb lesz, mint hittem, mosolyogtam.
- Megígéred?
- Igen! – ekkor még nem sejthette mit akarok, mert könnyedén belement a játékba. Azt hihette valami apró, egyszerű dolgot szeretnék, de tévedett…
- Akkor bele is kezdek. – mondtam határozottan. – Szeretném a segítségedet kérni abban, hogy visszahozzam a Cullen család összes tagját Forksba, hogy anyát újra boldognak láthassam… - az arcát figyelve igencsak meglepődött és úgy véltem, nemet fog mondani…
- Sajnálom Renesmee, de nem okozok anyádnak ekkora fájdalmat…
- De hisz ez nem fájdalom lenne…hanem megváltás a számára, újra boldog lehetne. És megígérted az előbb!!! Tudod mi a fájdalom? Az amiben most él! Kész kínszenvedés neki az, hogy itt kell élnie, hogy nem láthatja Edwardot többé, sem Alicet, sem Esmet, sem a többieket. El tudod te képzelni milyen fájdalom ez számára?? Mert ha el, akkor azzal is tisztában vagy, hogy látni akarja apámat, és a szíve mélyén még mindig szereti őt, és nem bír nélküle létezni…. – még szerencse, hogy anya nem volt itthon, mert különben a sikoltozásomat ő is meghallotta volna és akkor fuccs a tervemnek, az biztos. – Kérlek Jacob… - próbáltam kérlelni kicsit kedvesebben…
- Rendben, segítek, de ha anyád megharagszik, akkor…
- Magamra vállalok minden felelősséget… - fejeztem be a mondatot.
- Úgy legyen…
- Akkor segítesz?
- Igen. Mikor?
- Köszi – mondtam, és a nyakába vetettem magam. Mindketten meglepődtünk, furcsa reakció ez tőlem. – Még ma elkezdjük. Sajnos csak akkor tudunk kutakodni, ha anya nincs itthon, úgyhogy nem kevés időnkbe fog telni…sajnos.
- Talán nem is kell olyan sok idő hozzá - nézett rám félszegen a szempillái mögül. Istenem, őrjítő a mosolya…és a tekintene…áh…nem bírok magammal…
- Miért is? – kérdeztem úgy, mintha kérdőre vonnám.
- Háát…szóval…
- Nyögd már ki Jake…gyerünk már…

(Bella szemszöge)

- Sziasztok! Megjöttem!
- Szia Anya!
- Hello Bells!

Szétrebbentek, amikor a szobába értem. Ezen nagyon meglepődtem. Olyan volt, mintha rólam beszéltek volna, vagy valami olyan dologban sántikálnának, amiről tudják, hogy nem szabad…hm…nem értem…

- Annyira „ fárasztó „ volt ott ücsörögni egész nap és nem csinálni semmit, komolyan mondom még abban is kevésbé „fáradok” el, ha egész nap vadászok… - nevettem. Olyan feszült volt a légkör, próbáltam oldani, de nem sikerült…
- Biztos úgy van, ha te mondod… – felelt Nessie zavartan.
- Olyan furák vagytok, rólam beszéltetek vagy mi? – kérdeztem nevetve.
- Nem, nem, dehogyis… - mondta a lányom, feltűnően tagadva a dolgot – csak Jacobbal arról beszélgettünk, hogy elvisz este vacsorázni… - nézett Jakere a lányom mosolyogva.
- Á, értem. Örülök neki. Úgyis vadásznom kell, úgyhogy egész éjjel távol leszek, féltem is, hogy nem tudtok majd magatokkal mit kezdeni, de így… - mosolyogtam – Menjetek el moziba is, nézzetek meg egy jó filmet, biztos megy valami jó most a moziban…
- Rendben. Elég későre jár, úgyhogy átöltözöm és mehetünk is.
- Jól van – mondta Jake.

Azzal Nessie elköszönt és felsietett átöltözni. Jacob is felment, hogy felkapjon magára valami randihoz illő ruhát – legalábbis szerintem randi volt – így egyedül maradtam. Kipakolás közben azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg erről beszélhettek – e vagy Nessie csak kitalálta a dolgot? De biztos voltam benne, hogy nem ez volt a téma mielőtt hazaértem.


(Jacob szemszöge)

Oké, szóval vacsora…nem is rossz ötlet, úgyis éhes voltam. És végül is úgysem tudtam, hogy hívjam meg Nessiet bárhová is. Nagyon szép lány. A szeme Belláé, és ugyanolyan gyönyörű is. Na és a mosolya, lélegzetelállító.
A lépcső alján vártam Bellával, hogy végre elkészüljön. Amikor felpillantottam, megláttam Őt…Gyönyörű szép hófehér pántnélküli ruhát viselt, ami kiemelte tökéletes alakját, kihangsúlyozta teste finomságát és domborulatait. Az arcára egy kis pirosítót tett, a szemén semmi smink, csupán egy kis szempillaspirál. A haját hagyta, hogy lágyan omoljon hátára. Egyszerűen gyönyörű volt. Mosolygott mint mindig.

- Mehetünk? – kérdezte lágy, bársonyos hangján.
- I..Igen. – feleletem közben a hangom elcsuklott, de ciki.
- Akkor jó szórakozást – mondta Bella.
- Köszönjük – feleltük egyszerre Renesmeevel.

Majd kiléptünk az ajtón és a garázs felé vettük az irányt. Nessienek egy fekete Porsche Carrera GT – je , nekem egy Ford Mustangom, Bellának meg egy Aston Martin DB9 –ese van. És van két Toyota Yarisunk, hogy ne legyünk túl feltűnőek.

- Na, melyik autóval szeretnél menni?
- Menjünk a Porscemmal… - mosolygott izgatottan.
- Nem biztos, hogy túl jó ötlet, még ha Port Angelesbe is megyünk, akkor is túl feltűnő.
- Akkor válassz Te! – mondta durcásan.
- Mit szólnál hozzá, ha a Mustangommal mennénk? Az se nem feltűnő, de nem is hétköznapi. Na?
- Legyen – csillant fel a szeme.


Miután végre megegyeztünk abban, hogy majd hazafelé vezethet, végre elindultunk. Az út nem volt túl hosszú. Nessie egyszer csak bekapcsolta a rádiót, és énekelni, bohóckodni kezdett. Még így is gyönyörű volt. Csak ámultam és bámultam, milyen gyönyörű a hangja…
Megérkeztünk…

(Renesmee szemszöge)

- Parancsoljanak, itt az étlap is. Addig mit hozhatok inni?
- Nessie? – kérdezte Jake.
- Én vörösbort kérnék… - mondtam és rámosolyogtam.
- Akkor két pohár vörösbort legyen szíves.
- Rendben, mindjárt hozom.

Olyan szexi ebben az elegáns öltönyben. Na de miben nem az? Egyszerűen oda vagyok érte. Remélem én is tetszem neki…

- Oké, most, hogy a pincér is elment, térjünk a tárgyra. Szóval, mit is akartál mondani, amikor anya éppen belépett a lakásba? – néztem rá kérdőn.
- Hát azt…hogy…én …tudom hol vannak Cullenék.

Leesett az állam, nagy szemeket meresztve bámultam rá. Valószínűleg hülyének néztek az étteremben, ezért tette Jacob a kezét az állam alá és csukta be a számat, majd végigsimított rajta. Ezen nagyon meglepődtem. Olyan érzelemhullám söpört rajtam végig, mint még soha. Forróság öntötte el a testem, de közben rázott a hideg. Az ajkam egyenesen lángolt. Nem tudtam mire véljem a testem reakcióját.

- É.. És hol? Hol vannak? És honnan tudod?
- Nem sokkal azelőtt, hogy Ti megérkeztetek Forksba, akkor távoztak Ők. Nem értem, hogy miért, de Edward felkeresett , hogy közölje: elmennek Los Angelesbe. Sosem voltunk jóban, így nem értettem – és még a mai napig nem értem – miért pont engem keresett fel. Talán Bella miatt, nem tudom, sajnos fogalmam sincs miért tett így, de megtette.
- Oké, akkor holnap elmegyünk Los Angelesbe és megkeressük apámékat.
- De Los Angeles nagy város, mégis hogy akarod megtalálni Őket?
- Tudod Jake, apámnak van egy képessége… tud olvasni az emberek gondolataiban, és Én ezt örököltem tőle a bronzbarna haján kívül – mosolyogtam.
- És olvasni akarsz a gondolataiban, hogy megtudd, hol is van pontosan?
- Igen.
- Ez őrültség. – nevetett.
- Mért lenne az? Nem bízol a képességemben?
- De bízom…csak… várjunk csak, akkor Te az Én fejemben is olvasol?
- Igen, de általában ki szoktam kapcsolni a képességemet, mert nagyon zavaró tud lenni, úgyhogy nem kell aggódnod, a Te fejedben még nem olvastam…Szóval akkor nem bízol a képességemben Jacob?
- De igen Renesmee – még sosem szólított a teljes nevemen, olyan édesen cseng az Ő szájából, a szívem hevesebben kezdett verni – csak, hogy fogod megtalálni annyi ember közül az Ő gondolatát? Hisz még csak nem is láttad, nemhogy ismernéd. Azt sem tudod milyen a hangja…
- Fel fogom ismerni, Ő az apám, és különben is; anya fejében hallottam már párszor, amikor visszaemlékezett rá… - mondtam kissé durcásan.
- Jól van, akkor holnap Los Angelesbe megyünk…de most együnk…
- Okés… - feleltem most már mosolyogva.


Megettük a kaját, majd elindultunk haza…


***



(Bella szemszöge)


Örülök, hogy a gyerekek elmentek vacsorázni, így nem kell aggódnom, hogy Nessie egyedül érzi magát. Azt hiszem a lányomnak tetszik Jacob és Jacob sem közömbös Nessie iránt. Jó lenne ha összejönnének, legalább Ők boldogok lehetnének.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben elindultam az erdőbe vadászni. Most másfelé tévedtem kicsit, mint amerre a legutóbbi vadászatomkor jártam, de nem baj, jó ha megismerem a környéket. Az, hogy egyedül vagyok az erdőben, megint eszembe juttatja azt a bizonyos utolsó napot. Hogy lehet az, hogy Én még ennyi idő után is szenvedek a hiányától? Hogy lehet az, hogy ennyi idő után sem tudom elfelejteni, kiverni a fejemből végre?
Valami furcsa véletlen folytán az erdő egy ismerős területén találtam magam.
„ Már jártam itt…” - gondoltam magamban. Nagyon ismerős ez a hely…de hirtelen nem tudom, hogy honnan ismerős ennyire. Biztos vagyok benne, hogy jártam már itt, de azt is tudom, hogy nem a legutóbbi vadászatomkor. Kicsit beljebb mentem az erdő sűrűjébe, és egy pillanat alatt rájöttem, hol is vagyok…
Megpillantottam egy fehér színű, cédrusfákkal benőtt nagy házat…olyan elhagyatottnak tűnt, mintha évszázadokkal ezelőtt elhagyták volna a lakói.
Közelebb merészkedtem – de csak nagyon lassan, mintha féltem volna egy kicsit, talán tartottam is attól, hogy mi vár rám – és felléptem a verandára. Furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha a ház magához vonzott volna, mintha azt akarná, menjek be, és csalódjak megint. Benyitottam. A ház teljesen üres volt. Semmi jele nincs annak, hogy lakna itt bárki is. Tudtam, hogy nincs értelme tovább menni a házban, hisz úgysem találok majd semmit sem, de valami erős késztetés hívott, hogy fedezzem fel a ház rejtelmeit. Körülnéztem mindenhol, de sehol semmi, ahogy számítottam. Az Ő szobáját hagytam utoljára, hátha tartogat számomra valamit. Jézusom, még mindig reménykedem, pedig tudnom kellene, hogy nem fogok találni semmit, hisz miért is hagyott volna itt nekem bármit is? Nem szeretett sosem…mért kellett idejönnöm, mit keresek itt valójában? – kérdeztem magamban.
Benyitottam a szobába és meglepetésemre minden holmija ott volt, kivéve a CD gyűjteménye.
A könyvei, a CD lejátszó, a bútorok, még a kanapé is…a kanapé…megpillantottam rajta egy fehér borítékot. Közelebb mentem, leültem a kanapéra…még az illata is ott volt a levegőben. Nem tudom, hogy csak képzeltem-e vagy tényleg ott volt, de én éreztem, és boldoggá tett, hogy még nem feledtem el. Felemeltem a borítékot, melyre az volt írva : Bellámnak!
Kinyitottam, majd olvasni kezdtem Edward – még most is nehezemre esett kimondani, még magamban is a nevét, de legalább sikerült – gyönyörű kézírását. A levélben ez állt:

Drága Bellám!

Nagyon kérlek, hogy ne haragudj Rám! Hidd el, nem volt más lehetőségem, muszáj volt megtennem, a Te érdekedben. Kérlek szépen nagyon vigyázz Magadra!
És még egyszer kérlek : Ne haragudj Rám! Tudom, mekkora fájdalmat okoztam Neked, de hidd el, Nekem is iszonyú nagy fájdalom ez. Nem akartalak megbántani és ezt a szíved mélyén Te is nagyon jól tudod! Nagyon Szeretlek!

Csókol : Edward

El sem tudtam hinni, amit olvasok. Még vagy ötször el kellett olvasnom, mire ténylegesen megértettem mit is írt nekem. Hát akkor még is szeret? Nem tudom. És mi az, hogy az én érdekemben? Nem értem. De hisz mindegy is, már elmentek, és azt sem tudom a világ mely táján lehetnek most éppen. Jó mélyre eltemetem ezt a levelet a fiókomban és a szívemben is, és legyűröm a kínt, mely ezzel együtt fog járni.
Már vadászni sem volt kedvem, így hazaindultam.



(Renesmee szemszöge)


Az út hazafelé csendesen telt, még a rádió sem szólt. Megérkeztünk a házhoz, kipillantottam a szélvédőn és láttam, hogy nem égnek a lámpák, így biztos voltam benne, hogy anya még nem tért vissza a vadászatból. Mire feleszméltem, Jake már kitárta előttem az ajtót és udvariasan nyújtotta felém a kezét, hogy segíthessen kiszállni. Illedelmesen elfogadtam és megköszöntem. Elindultunk befelé, de még ekkor sem engedte el a kezem. Nem bántam és szerintem ő sem, hogy nem szóltunk egy szót sem, csak néztünk egymás szemébe, kíváncsian várva a választ arra: mi fog történni most?
Jake kinyitotta az ajtót, majd bevezetett a házba, közben le sem véve tekintetét rólam. Megálltunk a lépcső tetején és csak bámultuk egymást. Úgy éreztem meg kell szólalnom, de fogalmam sem volt mit mondhatnék. Végül belekezdtem…

- Jake…
- Csssss… - mondta, és rátette az ujját ajkamra. Ettől hihetetlen bizsergés töltötte el testem és hirtelen mérhetetlenül nagy vonzalmat éreztem iránta.


Egy darabig még elmerültünk egymás tekintetében, majd lassan közeledni kezdett felém. Kezét az arcomra helyezte, tekintetét az enyémbe fúrta, úgy közeledett tovább. S egyszer csak odaért…ajka megtalálta az enyémet. A szája lángoló tűz forróságára emlékeztetett. Mindenegyes érintése perzselő tűzként hatott rám, de nem érdekelt, mert isteni érzés volt. Majd mikor a csók véget ért, rám nézett, s így szólt:

- Szép álmokat Renesmee!
- Neked is Jake!


Majd megfordult és elsietett a saját szobája felé. Aznap éjjel nagyon sok szépet álmodtam, és akkor még nem is sejtettem, mi vár rám másnap…

Remélem tetszett ez a fejezet is! Kérlek írjatok kommenteket!!!Köszi köszi! A kövi fejezet 2-3 napon belül érkezik(remélhetőleg)!!!=D

Új fejezet =D

Kedves Olvasóim!!!

Megérkezett a várva várt új fejezet...remélem tetszeni fog...


Harmadik fejezet – Fájdalmas beszélgetés

(Bella szemszöge)


- Hey, Jacob!
- Hello Bella!
- Régóta vársz itt?
- Nem.
- Ne haragudj, csak volt még egy kis elintéznivalóm és észre sem vettem, hogy így elrepült az idő, sajnálom… - igyekeztem sajnálkozó tekintettel nézni rá. Úgy tűnik sikerült is, mert kikapta kezemből a szatyrokat - na nem mintha nem bírnám el őket – és elindult befelé a házba.
- Kösz a segítséget, de nem kellett volna, bírom én is, és már nem ejtem el őket… - mosolyogtam, de ő fintorgott. Ez a vámpír – téma kettőnk közt mindig is feszültséget okozott.

Elpakoltam gyorsan, majd leültem mellé. Félszeg mosollyal nézett rám, mint aki nem meri megkérdezni amit megakar tudni. Régen is ezt csinálta, ha zavarban volt.

- Na ki vele Jacob, mit akarsz? – kérdeztem nevetve.
- Látom még mindig nagyon jól ismersz…
- Nem igazán változtál meg, sőt úgy is mondhatnám, hogy semmit sem változtál. – nevettem tovább.
- Hát…szóval…vámpír vagy mi? – próbálta elviccelni a dolgot, de láttam, hogy tényleg feszélyezi a dolog, míg engem csöppet sem zavart a kérdése.
- Igen, az vagyok. – válaszoltam könnyedén, mintha egy teljesen hétköznapi témáról beszélnénk és nem valami mesebeli legenda szereplőiről.
- Értem… - láttam rajta, hogy egy kicsit, mintha megkönnyebbült volna, de azért még nem teljesen…
- És te Jacob? Mit keresel itt? Úgy értem ebben az erdőben, La Pusban kéne lenned Sammel meg a többiekkel nem? Történt valami ami miatt nem vagy velük? – láttam, hogy ez a téma sem túl kellemes a számára, de én tudni akartam mi történt, mert valami nem volt rendben, az biztos, éreztem.
- Tudod Bella, miután elmentél Forksból volt egy kis összetűzésem Sammel, nem értettünk egyet valamiben. Az nem lényeges, hogy miben, a következménye viszont annál inkább. Ellenszegültem Samnek, így már nem vagyok többé a falka tagja. De talán jobb is így… - mesélte szomorúan. Annyira sajnáltam, majd megszakadt a szívem – tudom, hogy nehéz elhinni, hisz a szívem már nem ver, és nem érezhetném a fájdalmat, valami véletlen folytán én mégis éreztem mindenegyes fájdalmat amit az élet adott. – utáltam ,hogy nem tudok rajta segíteni, így csak annyit mondtam – Sajnálom Jake! – és megöleltem.

- Jake, eljönnél velem Nessieért, biztosan nagyon örülni fog, hogy megismerhet?!
- Persze, nagyon szívesen!

És már indultunk is. Mivel fent kellett tartanunk a látszatot, nem futhattunk, pedig Nessienek sem esett volna nehezére. El kell mennünk venni neki egy autót, hisz holnaptól én is dolgozom, nem lesz ki érte jöjjön. Már az iskolánál is voltunk. Nessie boldogan futott oda hozzánk, de mikor odaért, arca megmerevedett.

- Szia kicsim! Jó volt a suli? Ne aggódj, ő csak Jacob, tudod, akiről meséltem…Jacob ő itt Nessie, a lányom.
- Szia Nessie, örülök, hogy megismerhetlek!
- Szia!
- Na jól van, megyünk és veszünk neked egy autót kicsim. És képzeld szereztem állást is, hogy ne bukjunk le, mert a végén még azt hiszik bankrablók vagyunk – nevettem. – Holnap kezdek is a könyvtárban. Milyen volt a suli?
- Jó, és kicsit unalmas! Viszont az osztálytársak kedvesek. Megismerkedtem egy aranyos lánnyal, Nathelievel.
- Örülök, hogy jól ment minden. Jake, van hol laknod? – kérdeztem.
- Nem igazán….
- Akkor lakj nálunk, kettőnknek úgyis óriási az a ház…bőven van még hely neked is, örülnék neki…
- Köszönöm kedvességed, elfogadom.



***


Megvettük Nessie autóját, hazafelé már azzal is jött. Persze megkértem Jacobot, hogy menjen vele. Nagyon élvezték mindketten, úgy tűnik jól ellesznek…
Nagyon örültem neki, hogy ennyire jóban lettek, mert Jacob előtt nem kell titkolnunk semmit, nem kell arra figyelnünk, hogy ne mozogjunk túl gyorsan, nehogy megriasszuk, önmagunk lehetünk, és ez jó. Örültem, hogy felbukkant, mert Nessiet is boldogabbá tette, hogy van kivel beszélgetnie, nem csak velem…
Miután Nessie elaludt, Jacobbal leültünk beszélgetni kint a verandán.

- Bella, kérdezhetek valamit? – szólalt meg hirtelen.
- Mondd Jake!
- Nessie apja…Edward? – ahogy kimondta a nevét, összeszorult a torkom. Hirtelen minden fájdalom, amit eddig sikerült a szívem mélyére taszítanom a nevével együtt , rám zúdult. Átkoztam Jacobot amiért feltette ezt a kérdést, de tudtam, hogy nem ő a hibás, hanem én, amiért nem tudom elfelejteni Őt. Tudtam, hogy soha többé nem látom már, és ezt nem is kellene bánnom, hisz becsapott, hazudott nekem…végig…
- Igen Jake…
- És Ő tud róla Bells?
- Nem és nem is akarom, hogy tudjon róla. Nem akarom, hogy szánalomból jöjjön vissza. Nem akarom, hogy csak azért akarja Nessiet, mert kötelező. Az a lányomnak is rossz lenne, és nem akarok neki fájdalmat okozni. Éppen elég fájdalma volt már az életben amiatt, hogy az apja elhagyta… - még magamat is megleptem azzal a hangnemmel, amit használtam. Nem bírtam kimondani a nevét, még magamban sem. Küzdöttem a könnyeimmel – bár tudtam, hogy úgysem buggyanhatnak ki, hisz már nem tudok sírni, de – az érzés fojtogatta a torkom és ez mindennél kegyetlenebb volt, legalábbis jelen helyzetben.
- Bella…Te…szereted még? – hát erre a kérdésre nem számítottam, nagyon meglepett. Még magamnak sem ismertem be, de tudtam, erre a kérdésre a válasz csakis igen lehet.
- Igen Jake…azt hiszem… - iszonyú nehéz volt kimondanom a szavakat, mintha a nem akartak volna kiszakadni a torkomból a hangok…
- És…gondolod, hogy visszajönnek még, azért jöttél vissza? – kérdezte félszegen, mintha tudná, hogy ez a kérdés bármikor felrobbanó bombává tesz… - Gondolod, hogy szeret még téged, hogy gondol rád? Hogy … - de nem folytatta, várta, hogy választ adjak a kérdéseire.
- Nem hinném, hogy visszajönnek. Alice… - iszonyú nehezen ejtettem ki a nevét – látja, hogy itt vagyok, figyelmezteti a többieket, hogy ne jöjjenek vissza, amíg itt vagyok. És Jake, nem, nem ezért jöttem vissza, hanem azért, mert már annyi helyen voltam a lányommal, ahol csak éjjel mehetett ki, csak éjjeli iskolába járhatott, és tudod, nagyon jól viselte a dolgokat. Azt akartam, hogy végre – igaz, hogy esős – de olyan helyre vihessem, ahol nem csak az éjszaka sötétjébe léphet ki, hanem nappal járhat iskolába, nappal mehet az utcára anélkül, hogy bárki észrevenné mi is valójában. Nem azért jöttem vissza Jake, mert reménykedtem abban, hogy itt találom Őket, mert anélkül is elég fájdalmas ezen a helyen lennem, hisz minden ideköt emberi életemből. És bármilyen furcsa, én valamiért mindenegyes apró dologra emlékszem emberi mivoltomból, bármennyire is nem szeretnék emlékezni, sajnos emlékszem. És hidd el, iszonyú nehéz itt lennem, de a lányomért megteszem. Egyrészt azokért, amiket említettem már, másrészt pedig azért, mert meg kell ismernie azt a helyet, ahol beleszerettem az apjába, és ahol elhagyott az apja… - válaszoltam kissé magasabb hangon és dühösebb hangnemben, mint akartam volna – És nem hinném, hogy szeretne, vagy gondolna rám, hisz ha szeretett volna valaha is, nem hagyott volna itt azokkal a szavakkal, hogy: „Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.” , mert tudta, hogy ezek a szavak olyanok számomra, mintha kést döfne a szívembe és még meg is forgatta volna benne azt a kést…
- Ne haragudj Bella! Tudnom kellett volna, hogy ennyire felzaklat, ha róluk kérdezek…nem akartam felszakítani a sebeidet, sajnálom…
- Semmi baj Jake…csak tudod régen eltemettem magamban ezeket a dolgokat, de mióta itt vagyok Forksban megint, azóta egyre többször jönnek elő, és egyre fájdalmasabbak… Szeretem a lányom és mindent megtennék érte, hogy ne okozzak neki fájdalmat sem én, sem senki más. Már csak ő van nekem – és ezt most ne vedd magadra Jake – vigyáznom kell rá, nem veszíthetem el, mindent meg kell adnom neki, ha már az apját nem ismerheti…
- Megértem, de én itt vagyok, rám számíthatsz, én nem foglak bántani Bells! Megígérem!
- Köszönöm! – mondtam, majd rámosolyogtam.


Ezek után egyikőnk sem szólt semmit sem, hosszú időn keresztül. Hálás voltam Jacobnak, amiért megérti, hogy most nem tudok ezekről a dolgokról beszélni, sőt semmiről sem vagyok képes most beszélni. Hosszasan a gondolataimba merültem, és egyre csak az a bizonyos mondat lebegett a fejemben: „Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna”
Ez volt az a mondat, amivel „elbúcsúzott” tőlem – vagyis inkább összetört bennem mindent – azon az estén, mikor utoljára láttam. Hogy is lehetne olyan, mintha nem is létezett volna? Hisz én szeretem, az nem múlik el olyan gyorsan, ahogy ő gondolja…
Visszagondolva arra a napra, megint éktelen nagy fájdalom zúdult rám. Megint nem bírtam megbirkózni vele, ellenállni neki. Ahogy ez a mondtat egyre jobban a hatalmába kerített, emlékek sokasága kezdett előtörni szívem mélyéből. Mindenegyes emlékkép róla, rólunk szólt. Minden eszembe jutott. Az együtt töltött boldog percek, amikor önfeledten kacarásztunk, amikor először megérinthettem, amikor először megcsókolt, amikor elvitt a rétre, amikor először megpillantottam, amikor először meghallottam bársonyos hangját, amikor megvédett a vadásztól, amikor megmentett, amikor elvitt a bálba, amikor végre minden rendbe jött, és végül amikor utoljára láttam…
Mind – mind csak fájdalmas emlékké váltak…csak csalódást, kínt, szenvedést okoznak, még most is….ennyi év után…
És itt van Renesmee, benne is az apját látom, róla is Ő jut eszembe…így még nehezebb. De nem tehet róla a lányom, hogy olyan gyönyörű, akárcsak az apja…
Bár újra láthatnám, csak egyetlen egyszer…csak még egyszer újra érinthetném, csókolhatnám, úgy igazán… NEM! NEM! NEM! Erre nem szabad gondolnom…Alice tudja, hogy itt vagyok Forksban, biztos nem jönnek vissza…figyelmezteti őket…de mégis…olyan jó lenne még egyetlen egyszer látni őket…
A gondolatokra megint szívembe hasított a csalódottság, a fájdalom, mert tudtam: sosem láthatom már őket…Ha tudtam volna sírni, most biztos hullottak volna a könnyeim, méghozzá patakokban…
Így ültünk csendben a verandán, egy szót sem szólva egymáshoz, míg el nem jött a reggel…nagyon lassan…



Remélem tetszett a fejezet...igyekeztem sokat írni.Kérek megjegyzéseket...=D
A következő fejezet pár napon belül fennt lesz, az is lehet, hogy már holnap, attól függ mennyi időm lesz,addig is olvasgassatok...
Puszi: Puppy

Új New Moon képek

http://www.breaking-dawn.fr/Photos/displayimage.php?album=284&pos=0

Második fejezet – Egy régi barát felbukkanása

(Bella szemszöge)


Jól esett, hogy futhatok, ilyenkor mindig jobb kedvem lesz, felszabadultabb leszek tőle. Ugyanakkor eszembe juttatja, amikor az Ő hátán kapaszkodva élvezhettem ugyanezt.
Felfigyeltem egy szarvascsorda szagára és máris a szag irányába vetettem magam. Miután sikeresen levadásztam őket, leültem egy fa tövébe kicsit „pihenni” – na nem mintha szükségem lenne rá, inkább csak ismét a gondolataimba akartam merülni. Mostanában egyre többször fordult ez elő.
Már éppen indultam volna, amikor hirtelen furcsa zajra, s szagra lettem figyelmes.

- Ez se nem ember, se nem vámpírszag. – gondoltam.

Hitelen egy óriási medve-farkas lépett ki a bokor mögül. Még 300 év után is kiszúrtam ,hogy Jacob az. Pirosas barna bundáját bármikor megismerném. Nem tudom elhinni, hogy őt látom magam előtt. Amint észlelte, nincs veszély, csak én vagyok, gyorsan visszabújt a bokor mögé, visszaváltozott emberi alakjába, majd sietősen hozzám futott és átölelt. Valószínűleg hirtelen támadt ez az ötlete, mert meglepően gyorsan elhúzódott tőlem, majd kíváncsian fürkésző tekintettel nézett rám.

- Szia Jacob!
- Szia Bella! Nagyon hiányoztál. Rég nem láttalak már.

Ne vedd sértésnek, de mit keresel itt, mármint

Forksban?
- Nahát ezt én is kérdezhetném tőled…hogyhogy nem La Push

erdejében futkározol?
- Hát…ez hosszú történet…talán majd kicsit később

elmesélem.
- Az előbbi kérdésedre válaszolva: úgy döntöttem, vissza

kell térnem Forksba. És mivel van egy lányom, neki is

jönnie kellett. Itt az erdő szélén van a házunk

benézhetnél délután, hogy bemutathassalak Nessienek,

mit szólsz hozzá?
- Az remek lenne…és te is elmesélhetnéd merre jártál az

elmúlt 300 évben…Szóval van egy lányod??? – kérdezte

csodálkozva.
- Igen, remek lány… - feleltem mosolyogva.
- Akkor ugorj át később és akkor te is mesélhetnél majd

biztosan rengeteg érdekes dolog történt veled mióta nem

találkoztunk…

Mire ráeszméltem, hogy, mennyi is az idő, már hajnalodott.

- Sajnálom Jacob, de mennem kell, mert el kell vinnem

Nessiet a suliba. Ugorj be délután és folytatjuk,

rendben?
- Rendben.
- Örülök, hogy találkoztunk!
- Én is örülök Bella!
- Szervusz Jacob!
- Szia Bella!

Őrült futásba kezdtem, hogy még azelőtt hazaérjek, mielőtt Nessie felébred, és összeüthessek neki valami – számára - finomságot. Szerencsére még idejében hazaértem. Gyorsan készítettem neki egy kis tojásrántottát, és facsartam narancslevet hozzá. Igaz, hogy nem volt valami étvágygerjesztő számomra az az étel, amit a lányom fogyaszt, de az évek során sikerült beletanulnom, hogy kóstolás nélkül tökéletesre készítsem el neki az ételt. Fáradtan botladozott le a lépcsőn, de azért mosolyogva.

- Jó reggelt anya!
- Jó reggelt kicsim! Jól aludtál?

- Viszonylag jól.

- Készítettem neked reggelit, gyere ülj le, aztán, ha megetted elviszlek a suliba.

- Okés.

Kicsit mintha felcsillant volna a szeme az iskola hallatán. Mivel minden jól ment neki, a tanulással sem volt gondja, és sokat költözködtünk már, az iskolával sem lesz semmi baj. Nem fog nehezére esni semmi sem. Sem a beilleszkedés, sem a barátkozás, sem a tanulás. Más szülő mindig azon aggódik, vajon a gyereke, hogy fog beilleszkedni az új iskolába, lesznek-e barátai, jól megy-e majd neki a tanulás?! Nekem ezzel sosem kellett foglalkoznom hál’istennek.
Hamar odaértünk a suliba. Amint megérkeztünk, Nessie csókot nyomott az arcomra, majd kipattant az autóból, s annyit kiáltott hátra:

"- Viszlát Anya!"
Hazafelé a kocsiban azon morfondíroztam, hogy milyen állást keressek, mert egy idő után furcsa lesz az embereknek ,hogy nem csinálok semmit és mégis van pénzünk. Valójában Nessie nővérének adtam ki magam – ki is hinné el ,hogy az anyja vagyok – úgyhogy olyan munkát kell találnom, ami „diákmunkának” számít. Mondjuk a könyvtárban, emberként úgyis szerettem olvasni. Teszek egy próbát.
Egy idős hölgyet pillantottam meg, amikor beléptem rég nem látott könyvtáramba. Semmit sem változott 300 év alatt. Ugyanolyan szegényes a kínálat, de munkahelynek megteszi.
Odaléptem a hölgyhöz és udvariasan megszólítottam:

- Jó napot!
- Jó napot!
- Most költöztünk a húgommal a városba, és szeretnék

érdeklődni, hogy lenne- e itt számomra valamilyen

munka?
- Itt szeretne dolgozni hölgyem? Nem jár iskolába?
- Nem már végeztem, már leérettségiztem – mire nem jók a

hamisított papírok, kuncogtam magamban – és szeretnék

itt dolgozni, ha van rá lehetőség.
- Jól van aranyom! Akkor töltse ki ezeket a papírokat és

ha gondolja utána kezdhet is.
- Rendben van asszonyom, de nem lehetne, hogy holnap

kezdjek, tudja még nem tudtunk berendezkedni és

szeretném elrendezni a házzal kapcsolatos dolgokat

minél hamarabb.
- Megegyeztünk. Akkor most kitölti ezeket a papírokat, és

holnap reggel nyolcra várom.
- Köszönöm szépen! Hálás vagyok önnek. – rámosolyogtam a

nénire. Nagyon kedves tőle, hogy azonnal állást is

ajánl.

Beadtam a papírokat, megköszöntem még egyszer a segítségét, majd elindultam haza. Boldog voltam ,hogy ezt is elintéztem. Eszembe jutott, hogy Nessienek vacsoráznia is kell valamit, úgyhogy beugrottam a város széli szupermarketbe. Miután ezzel is végeztem – most már tényleg – hazafelé vettem az irányt.
Leparkoltam a ház elé majd miután kiszálltam az autóból megpillantottam Jacobot a lépcsőn…

Új New Moon Trailer

Taáltam egy új New Moon Trailert!
Minkettő francia,de az egyiken van angol felirat.Nem túl jó miőség,de arra, hogy megnézd elég.Itt mégnézhetitek:http://www.twifans.com/video/newmoontrailer2french-1 (ez a sima francia)

http://www.twifans.com/video/2nd-new-moon-trailer-french (ez meg az angol feliratos)

Szerintem nem rosszak!
Nekem tetszett! Kommentárt kérek róla...=D

Teen Choice Awards 2009-Képek Robról

Még több itt: http://justjared.buzznet.com/2009/08/09/robert-pattinson-teen-choice-awards-2009/

Képek Kristenről a Teen Choice Awardson

http://justjared.buzznet.com/2009/08/09/kristen-stewart-spiky-skirt-teen-choice-awards/

Teen Choice Awards 2009

Kedvenc filmünk aratott a Teen Choice Awardson. <>
Összesen 11 díjat zsebeltek be a Twilight szereplői.Ez azért nem semmi teljesítmény,de mi tudtuk, hogy a Twilight a legjobb =D

Íme a díjak:
Drámai film - Twilight
Romantikus film - Twilight
Drámai színész - Robert Pattinson
Drámai színésznő - Kristen Stewart
Filmbeli gonosz - Cam Gigandet
Legújabb női arc - Ashley Greene
Legújabb férfi arc - Taylor Lautner
Legjobb csók - Kristen Stewart, Robert Pattinson
Legjobb küzdelem - Robert Pattinson, Cam Gigandet
Legszexibb férfi - Robert PattinsonFilmzene: Twilight