Hatodik fejezet – Aggodalom


(Bella szemszöge)


Míg a verandán üldögéltem, besötétedett, majd hirtelen zajra lettem figyelmes! Mire odapillantottam, egy sötét emberi alak lépett elő a bokrok mögül. Már éppen támadóállásba léptem volna, mikor megpillantottam ki is az. Claire volt. Rég nem láttam, így nagyon megörültem neki!

- Claire! Hát Te, hogy kerülsz ide?
- Bella! – mondta örömtelien, majd megölelt, s szorosan magához szorított. Rég nem éreztem már ilyet, már Nessie sem ölelt meg, csak nagyon néha, ez által furcsa érzés volt egy kicsit. – Nagyon hiányoztál!
- Te is nekem, de, hogy kerülsz ide? Mit keresel Forksban?
- Téged! Szeretnék újra veletek lenni, megint állati véren élni, mert a másik családban nem éreztem jól magam – mondta szomorkásan – Egy idő után nagyon hiányozni kezdtetek Nessievel…tényleg, hol van most?
- Elment Jacobbal…
- Jacobbal? Az meg ki?
- Egy vérfarkas, és egyben a legjobb barátom! Még az emberi életemből ismerem, mikor… elhagyott…akkor Ő tartotta bennem a lelket, míg nem jöttél Te!
- Még mindig nem felejtetted el igaz?
- Nem Claire, sajnos nem…de nem szabad vele foglalkoznom, hisz elhagyott. Mit akarok én egy olyan embertől, aki nem szeret, akinek nem kellek? – nem éreztem szükségét, hogy szóljak neki az utólag megtalált levélről, melyet Ő nekem címzett, s szerelmes sorokat írt benne gyönyörű betűivel. – Gyere, menjünk be, és mesélj el mindent…
- Rendben, de előbb egy kérdés: Bella, nem lenne baj, ha veletek maradnék? Nincs hol laknom, és nem akarok egyedül lenni…
- Már hogy lenne baj, gyere…velünk fogsz lakni, Nessie nagyon fog örülni neked. Megkínálhatlak valamivel? – tudniillik Claire félvér volt, mint Nessie.
- Egy csésze forró tea jól esne köszönöm…


Karon fogtam és bevezettem a házba. Megfőztem a teát, és elkezdett mesélni, aztán én meséltem, és végigbeszéltük az egész éjszakát. Annyira beszélgettünk, hogy észre sem vettem, hogy Nessie és Jake nem jöttek még haza. Hirtelen úrrá lett rajtam a pánik.


- Fel kell hívnom Nessiet! Későre jár és még nem jöttek haza!
- Rendben.

Gyorsan tárcsázni kezdtem, és nagy megkönnyebbülésemre már a második csengés után felvette a telefont.

- Nessie, kicsim, jól vagytok? Mi történt? Mért nem vagytok még itthon?
- Nyugodj meg anya, nincs semmi baj! Csak lerobbant az autó, csak holnap tudják megcsinálni, ezért kivettünk egy szobát egy hotelban. Ne aggódj, minden rendben, egy karcolás sincs rajtunk. Nyugi!
- És mért nem hívtál fel? Hagytad, hogy halálra aggódjam magam?
- Éppen ebben a pillanatban akartalak hívni. Holnap amint elkészül az autó, megyünk haza, rendben?
- Rendben kicsim. Vigyázzatok magatokra! Ja, és itt van Claire!
- Tényleg? – kérdezte ujjongva – Hogyhogy?
- Majd holnap mindent megbeszélünk, rendben?
- Jó!
- Jó éjszakát mindkettőtöknek! Vigyázzatok magatokra! Puszi! Szeretlek!
- Én is szeretlek anya! Puszi, Clairenek is! Szia!
- Szia!


- Annyira megijedtem, hogy történt velük valami, de csak az autó robbant le, nekik semmi bajuk sincsen hál’ istennek. Kivettek egy szobát egy hotelban, és holnap amint kész az autó, jönnek is haza! Nessie üdvözöl!
- Ne aggódj, nem lesz semmi bajuk! Hidd el, elég talpraesett a lányod, tud magára vigyázni.
- Tudom, csak féltem.
- Elhiszem, de már nem kicsi!
- Tudom. Látom fáradt vagy, menj, zuhanyozz le, én addig készítek elő neked ruhát, aztán meg pihenj.
- Rendben! És Bella, köszönöm, hogy befogadtál…
- Ez csak természetes! Az adósod voltam, megmentetted az életem!
- De ugye nem csak ezért fogadtál be, mert akkor inkább elmegyek. Nem akarom, hogy szánalomból tedd…
- Nem, dehogyis…Claire, tudod jól, hogy szeretlek, és a legjobb barátnőm vagy, még akkor is, ha elmentél tőlünk. Igaz, fájt, hogy elhagytál minket, de visszajöttél. És nekem mindig is a barátnőm leszel és testvéremként foglak szeretni. – mondtam, majd megöleltem.
- Köszönöm…


Majd elküldtem zuhanyozni és lefeküdni….én pedig kiültem a verandára és a gondolataimba merültem, szokásomhoz híven, megint csak gyötörtem magam az emlékekkel, melyek előbuggyantak lelkem mélyéből…




(Renesmee szemszöge)


Bekopogtam…hát megtettem…itt állok apám és a családom háza előtt, akik még csak nem is tudnak rólam és várom, hogy ajtót nyissanak nekem.
Kinyílt az ajtó. Egy magas, szőke hajú, fiatal férfi nyitott ajtót. Ő biztosan Carlisle – gondoltam magamban. Nem tudom, hogy az izgalomtól vagy a félelemtől, - hogy találkozom a családommal, és el kell nekik mondanom, hogy a családjuk része vagyok, valamint beszélnem kell apámmal arról, amit anyám érez - nem bírtam megszólalni.


- Jó estét! Segíthetek valamiben? - Jake a kocsiban maradt, így nem tudhatta, ki vagyok.
- Jó estét! Én…Dr. Carlisle Cullent keresem.
- Én vagyok az, miben segíthetek? Most nem vagyok szolgálatban, de ha nagyon sürgős, akkor beszélhetünk.
- Nem, nem én nem a doktori hivatása miatt jöttem…hanem…mert én vagyok az…unokája… - nehezemre esett kimondani a szavakat, mert féltem a reakciójától. Féltem attól, hogy vajon hinni fog – e nekem, vagy sem. Carlisle arcára döbbenet ült ki szavaim hallatán, majd azt vettem észre, hogy jobban szemügyre vesz. Mivel nem láttam az arcán semmiféle dühöt, folytattam. – A nevem Renesme Carlie Cullen. Az anyám neve Isabella Swan és Forksból jöttem ide Jacob Blackkel. – mikor meghallotta Jake nevét, a kocsi felé pillantott - A nevemet a nagyszüleim nevéből kaptam. Renesmee, mint a Renée és az Esme összevonva. Illetve Carlie, mint a Carlisle és a Charlie összevonva. A Cullen pedig azért, mert az édesapám neve Edward Cullen. – Carlisle még mindig döbbenten bámult rám, és alig bírt megszólalni…
- Nem szeretnétek egy kicsit beljebb jönni és megbeszélni ezt idebent?
- De, nagyon szívesen. – Intettem Jakenek, aki kipattan az autóból és elindult felénk.
- Carlisle – mondta, majd biccentett egyet felé.
- Jacob – mondta Carlisle válaszul – örülök, hogy újra látlak!
- Én szintúgy… - majd kezet fogtak és megölelték egymást.
- Menjünk be… - szólt Carlisle.


Kitárta előttünk az ajtót, mi pedig beléptünk rajta. Egy hatalmas tér tárult elénk, amiben a domináló színek a drapp és a fehér, valamint a krémszín voltak. A család többi része a nappaliba várta vissza Carlislet, arra nem számítva, hogy mást is hoz magával. Mikor megláttak, csodálkozva bámultak rám. Jakere persze nem, mert őt már ismerték, csak azt nem tudhatták: mi járatban van, és mit keresek én vele, pont ezen a helyen.
Carlisle betessékelt minket a szobába, majd így szólt:

- Ő itt Renesmee Carlie Cullen – mondta nyugodtan. A többiek arcára mély döbbenet ült ki, mint akik nem értenek semmit sem. Valószínűleg ez történt. Nem értették ki vagyok, így szükségét éreztem annak, hogy elmagyarázzam.
Előreléptem és így szóltam: - Jó estét! A nevem tényleg Renesmee Carlie Cullen. Forksból jöttem és az édesanyám neve: Isabella Swan, az édesapámé pedig Edward Cullen. – nem tudtam tovább folytatni, mert megláttam az apámat felállni döbbenettel az arcán. Úgy nézett ki, mint aki még azt sem tudja, hol van.

- Te az én lányom vagy? – szólalt meg akadozó hangon.
- Igen.
- Az meg, hogy lehet?
- Nem tudom. Félig ember vagyok, félig pedig vámpír. Miután elhagytad az édesanyámat egy Claire nevű félig vámpír félig ember segített neki, hogy világra hozzon, majd pedig átváltoztatta vámpírrá…
- Bella él? – kérdezte ragyogással teli szemmel.
- Igen…


Csodálkozva meredt rám még mindig, de nem szólt hozzám. Idő közben sorban odajöttek hozzám a családom többi tagjai.

- Szia! A nevem Alice. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
- Szia Alice, én is örülök, anya sokat mesélt már rólad. – mondtam mosolyogva.
- Engem Esmenek hívnak, én vagyok a nagymamád – mondta, és megölelt.
- Én Jasper vagyok, Alice férje és egyben a nagybácsid – vigyorgott
- Örvendek.
- Hello, én Emmett vagyok, a másik nagybácsid – jött oda hozzám vigyorogva, majd felemelt és magához szorított.
- A nevem Rosalie… - mondta egy szőke lány morcos hangon.
- Örülök, hogy megismerhetlek - feleltem ennek ellenére mosolyogva.

Mivel Carlisleal már bemutatkoztunk egymásnak, már csak egy személy maradt, akivel nem ölelkeztem, és ő az apám volt. Pontosan olyan, ahogy elképzeltem. Anya nagyon sokat mesélt róla, de ha belehallgattam a gondolataiba, mindig csak a hangját hallottam, az arcát sosem láttam. Ugyanolyan bronzbarna haja van, mint nekem. Magas, bőre hófehér, szeme pedig karamella színű. Anya helyében én is biztos első látásra beleszerettem volna. Látszott az arcán, hogy vívódik, vajon idejöjjön-e hozzám vagy sem. Gondoltam belehallgatok a gondolataiba – ezt is tőle örököltem – de kicsit féltem, hogy faragatlanságnak tartja majd, ha esetleg rájön. De meg kellett tudnom, mire gondol.
„ Szóval Bella él. Vajon megtalálta a neki hagyott levelemet? Vajon képes lenne megbocsátani nekem, ha vissza mennék Forksba? Vajon szeret még, vagy már elfelejtett?” – hallottam a fejében szállingózó gondolatokat. Gondolatban feleltem neki: „Apa! Szeret téged, és nem felejtett el. Kínozza amit tettél vele, de boldog lenne, ha visszajönnél hozzá, én tudom. Ezért is jöttem. Kérlek gyere vissza, és tedd boldoggá, hadd lássam újra mosolyogni, kérlek…”
Nagyon meglepődött rajta, hogy olvasok a gondolataiban, de azon még inkább, hogy válaszolok is neki.

- Te hallod a gondolataimat? – szólalt meg hirtelen, rám meredve.
- I…igen…
- Az meg, hogy lehet?
- De hisz a lányod vagyok, tőled örököltem. Még mindig nem akarod elfogadni? Akkor gyere el velem Forksba, és bizonyosodj meg róla Te magad…ha nem hiszed, kérdezd meg anyát…kérdezd meg mennyit szenvedett, kérdezd meg, hogy mennyire hiányzol neki, kérdezd meg, hogy mennyire nehéz volt és mennyire nehéz neki… - úgy hadartam, hogy alig kaptam levegőt. Muszáj volt kiadni a dühöm, különben felrobbantam volna…Edward csak tágra nyílt szemekkel bámult rám, amikor odamentem hozzá, majd rátettem a kezem az arcára, és megmutattam neki az életem útját, melyet anyával jártam végig. Mindenegyes részletet látott…
- Azt hiszem, most már hinni fogsz nekem, vagy rosszul gondolom? Még mindig nem hiszed el, hogy a lányod vagyok? Sajnos apasági teszttel nem szolgálhatok, de ha azok után, amit megmutattam, nem hiszed el, akkor már megyek is és soha többé nem látsz…
- Mit mutatott Edward? – hallottam Alice kíváncsian csilingelő hangját.
- Meg…megmutatta az egész életét…amiken keresztül ment, ahol járt, mindent…Bellával együtt…
- Na elhiszed? – kérdeztem kérdőn felvonva szemöldököm.
- El. – mondta még mindig tágra nyílt szemekkel, de most már egy kis melegséget véltem felfedezni szemeiben és egy kis félmosolyt a szája sarkán. Vett egy mély levegőt és átölelt. – Hát van egy lányom – mondta boldogságtól szinte már ujjongva. – Menjünk, beszélgessünk egy kicsit…gyere… Esme addig csinálnál neki és Jacobnak egy kis teát?
- Természetesen, majd beviszem.
- Köszönöm. – mondta, majd belenézett egyenesen a szemembe - Gyere lányom, sok mindenről kell beszélgetnünk…



(Edward szemszöge)

Van egy lányom, aki ugyanolyan gyönyörű, mint az anyja, aki ráadásul életben van. És látni akar, szeret, és meg tud bocsátani nekem. Annyira örültem, mint még sosem. Nessievel megbeszéltük, hogy az éjszakát nálunk töltik. Már beszélt is Bellával, én is szerettem volna beszélni vele, de mivel nem tudja, hogy a lányom és Jacob Los Angelesben vannak, jobbnak láttuk, ha nem beszélek vele. Pedig olyan jó lett volna hallani a hangját. Vajon nagyon megváltozott? Nem hiszem, inkább csak még csábítóbb lehet… - morfondíroztam, miközben Carlisle szobája felé vettem az irányt.

- Carlisle, bejöhetek?
- Persze fiam, gyere.
- Beszélnem kell veled…
- Rendben…hallgatlak Edward.
- Vissza akarok menni Forksba. Látni akarom Bellát, szükségem van rá.
- És ő akar látni téged? Akarja, hogy vissza menjünk Forksba? Mert azok után, hogy elhagytad, s ezzel elveszített mindent, ami fontos volt neki, nem hiszem, hogy látni szeretne.
- De igen. Beszéltem a lányommal, és még mindig szeret…Bella még mindig szeret…és itt a lehetőség, hogy most mindent megmagyarázzak neki, hogy miért hagytam el, és bocsánatot kérhessek tőle. Kérlek Carlisle, add meg nekem a boldogsághoz vezető utat. Bella a mindenem, és te is tudod, hogy nem önszántamból hagytam el…újra boldog lehetnék vele…
- Rendben, akkor visszamegyünk Forksba…holnap indulunk, rendben? A ház még biztosan áll.
- Köszönöm apám – mondtam lágyan, majd megöleltem.


Carlisle közölte mindenkivel a hírt és Alice meg Esme már is hozzáfogtak a pakoláshoz…
Másnap Esme kiadós reggelivel várta Jacobot és a lányomat, majd miután mindennel végeztünk, elővettük a garázsból a leggyorsabb autóinkat és Forks felé vettük az irányt.
Seattleben Nessie és Jake átültek a saját autójukba, és úgy mentek tovább Forksba.

- Apa! – szólt a lányom gondolatban – Szerintem az lenne a legjobb, ha Jake és én hazamennénk, és ti pedig a Cullen házba, majd arra hivatkozva, hogy elmegyünk a boltba, elugrunk értetek, és elviszünk anyához…így jó lesz?
- Igen kicsim! - válaszoltam én is gondolatban.

Így ennek megfelelően cselekedtünk. Mi elmentünk a jó öreg Cullen házhoz, ami persze kicsit növényekkel benőtten, de még mindig állt. Jó volt újra itt lenni. Hiányzott. Az összes hely közül, ahol eddig éltem, ez hiányzott a legjobban, ide kötött minden, ami fontos volt számomra. És most visszakaphatom, újra az enyém lehet. Hát nem hihetetlen?
Lepakoltunk. Alice, Esme és Rose elkezdtél berendezni a lakást. Én pedig felmentem a régi szobámba. Beléptem, és minden ott volt úgy, ahogy hagytam. A könyvek szerteszét, a CD gyűjteményem helye üresen, porosan állt ott, ahol volt, s a kanapé sem mozdult egy centit sem az idők során. A kanapé…ez a bútor kulcsfontosságú szerepet játszott az életemben. Itt, ezen a szent helyen hagytam Bellának a bocsánatkérő levelemet…ami … eltűnt! Tehát eljött és megtalálta. Akkor biztosan meg fogja érteni, ha elmondom neki, mit miért tettem, mert megérdemli, hogy tudja az igazságot. Miközben ezen morfondíroztam, Alice rontott be a szobámba hirtelen.

- Mi az Alice, gond van?
- Nessie és Jake, úton vannak ide. Őket nem látom, mert Jake vérfarkas, Nessie pedig félvér, de Bellán keresztül látom a dolgokat. Láttam, ahogy elhatározza, hogy velük megy, de ők lebeszélik róla.
- Hát akkor itt az idő! – mondtam mosolyogva.
- Izgulsz? Vagy félsz?
- Mindkettő – lépett be a képbe Jasper kacér vigyorral az arcán.
- Alice, nem látod mi fog történni? – kérdeztem aggódva.
- Sajnálom Edward, de nem.

Ez letört egy picit, de mindenre fel kellett készülnöm. Hisz attól, hogy a lányom azt mondta Bella nem feledett el, még nem biztos, hogy meg is bocsát nekem, mert amit tettem, megbocsáthatatlan. De talán ha elmondom neki az igazat, mindent másképp lát majd, így még reménykedem kicsit, de azért félek…nagyon félek…


(Bella szemszöge)

Vajon mért nem engedték, hogy velük menjek? Biztosan mesterkednek valamiben.

- Claire, szerinted rosszban sántikálnak a gyerekek, azért nem engedték, hogy velük menjek én is?
- Dehogyis, csak szeretnének kettesben lenni. Nagyon szépek együtt, lesüt róluk, hogy szeretik egymást. Ne aggódj már mindenen, elég nagyok már ahhoz, hogy eldöntsék mit akarnak és vigyázni tudjanak magukra.
- De akkor is. Olyan fura érzésem van…valami nincs rendben az biztos, tuti, hogy terveznek valamit.
- Na és, ha terveznek valamit? Akkor mi van? Ha elakarják mondani, akkor úgyis megtudod, ha meg neked csinálnak valami meglepetést, akkor meg jobb is, ha nem tudsz róla nem? Tudom, hogy emberi mivoltodban nem igazán rajongtál a meglepetésekért, de azért ha neked szánják, akkor legalább légy boldog, örülj neki, és ne vágj már ilyen búskomor képet egész nap, mert a végén még rám is átragasztod… - mérgelődött Claire.
- Talán igazad van…
- Nem talán…hanem biztos…hagyd őket! Fiatalok, hadd élvezzék az életet!

Erre már nem válaszoltam, mert más kötötte le a figyelmemet…



Remélem ez a fejezet is elnyerte tetszéseteket és okoz majd pár álmatlan éjszakát! Arra kérlek titeket, hogy írjatok komikat, még akkor is, ha nem tetszik, nagyon jól esne, ha megírnátok a véleményteket. Hogy mikor lesz következő fejezet? Fogalmam sincs. Igyekszem minél hamarabb feltenni! Addig is jó olvasgatást! Csókollak titeket!
KOMIKAT KÉREK!!!!!!