Negyedik fejezet – A rejtélyes erő…

(Renesmee szemszöge)

Nem tudok aludni. Folyton ez a Jacob jár a fejemben, olyan helyes…miközben Jaken ábrándoztam, szófoszlányokra lettem figyelmes. Jobban kezdtem fülelni, és rájöttem, hogy anya és Jake kint beszélget a verandán. Anya dühös. Miért dühös?

„ Nem és nem is akarom, hogy tudjon róla. Nem akarom, hogy szánalomból jöjjön vissza. Nem akarom, hogy csak azért akarja Nessiet, mert kötelező. Az a lányomnak is rossz lenne, és nem akarok neki fájdalmat okozni. Éppen elég fájdalma volt már az életben amiatt, hogy az apja elhagyta…” - hallottam kintről. Tudom, hogy anyának iszonyú nehéz itt lennie és csak miattam teszi, de azzal is tisztában voltam, hogy apám nagyon megbántotta őt. Viszont azt nem tudtam, hogy nem akarja, hogy Edward tudjon róla, hogy a lánya vagyok. De ez érthető, nem is tudom, miért csodálkozom rajta…mindegy, fülelek tovább…

„És nem hinném, hogy szeretne, vagy gondolna rám, hisz ha szeretett volna valaha is, nem hagyott volna itt azokkal a szavakkal, hogy: „Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.” , mert tudta, hogy ezek a szavak olyanok számomra, mintha kést döfne a szívembe és még meg is forgatta volna benne azt a kést…” - valamit kihagyhattam a beszélgetésből, ugyanis anyám eléggé dühös volt, dühösebb, mint az előbb. És a hangjából kihallottam az óriási fájdalmat, amellyel egész élete során küzdött és még most is küzd. Tudom, hogy még mindig szereti az apám, annak ellenére, hogy ő elhagyta. Tudom, hogy ha apám visszajönne, és azt mondaná neki, hogy szereti és fogadja vissza, akkor anyám boldogan mondaná: „Igen!” És akkor végre megint mosolyogni láthatnám, és ez engem is boldoggá tenne. Miközben ezen morfondíroztam, eszembe jutott, hogy talán Jake is megérti anyám fájdalmát, és segítene megkeresni apámat és a Cullen családot, segítene visszahívni őket Forksba, és boldoggá tenni anyát. Holnap megpróbálom rávenni. Majd mély álomba szenderültem.


***


- Szia Jake!
- Szia Nessie! Szép vagy, mint mindig! – mosolygott.
- Köszönöm - most tuti, hogy vörös pírban úszik az arcom, mert úgy érzem, mintha lángolna… - Jake, kérdezhetnék valamit? Vagyis nem is kérdés, hanem inkább kérés lenne…
- Neked bármit! – erre nem számítottam, könnyebb lesz, mint hittem, mosolyogtam.
- Megígéred?
- Igen! – ekkor még nem sejthette mit akarok, mert könnyedén belement a játékba. Azt hihette valami apró, egyszerű dolgot szeretnék, de tévedett…
- Akkor bele is kezdek. – mondtam határozottan. – Szeretném a segítségedet kérni abban, hogy visszahozzam a Cullen család összes tagját Forksba, hogy anyát újra boldognak láthassam… - az arcát figyelve igencsak meglepődött és úgy véltem, nemet fog mondani…
- Sajnálom Renesmee, de nem okozok anyádnak ekkora fájdalmat…
- De hisz ez nem fájdalom lenne…hanem megváltás a számára, újra boldog lehetne. És megígérted az előbb!!! Tudod mi a fájdalom? Az amiben most él! Kész kínszenvedés neki az, hogy itt kell élnie, hogy nem láthatja Edwardot többé, sem Alicet, sem Esmet, sem a többieket. El tudod te képzelni milyen fájdalom ez számára?? Mert ha el, akkor azzal is tisztában vagy, hogy látni akarja apámat, és a szíve mélyén még mindig szereti őt, és nem bír nélküle létezni…. – még szerencse, hogy anya nem volt itthon, mert különben a sikoltozásomat ő is meghallotta volna és akkor fuccs a tervemnek, az biztos. – Kérlek Jacob… - próbáltam kérlelni kicsit kedvesebben…
- Rendben, segítek, de ha anyád megharagszik, akkor…
- Magamra vállalok minden felelősséget… - fejeztem be a mondatot.
- Úgy legyen…
- Akkor segítesz?
- Igen. Mikor?
- Köszi – mondtam, és a nyakába vetettem magam. Mindketten meglepődtünk, furcsa reakció ez tőlem. – Még ma elkezdjük. Sajnos csak akkor tudunk kutakodni, ha anya nincs itthon, úgyhogy nem kevés időnkbe fog telni…sajnos.
- Talán nem is kell olyan sok idő hozzá - nézett rám félszegen a szempillái mögül. Istenem, őrjítő a mosolya…és a tekintene…áh…nem bírok magammal…
- Miért is? – kérdeztem úgy, mintha kérdőre vonnám.
- Háát…szóval…
- Nyögd már ki Jake…gyerünk már…

(Bella szemszöge)

- Sziasztok! Megjöttem!
- Szia Anya!
- Hello Bells!

Szétrebbentek, amikor a szobába értem. Ezen nagyon meglepődtem. Olyan volt, mintha rólam beszéltek volna, vagy valami olyan dologban sántikálnának, amiről tudják, hogy nem szabad…hm…nem értem…

- Annyira „ fárasztó „ volt ott ücsörögni egész nap és nem csinálni semmit, komolyan mondom még abban is kevésbé „fáradok” el, ha egész nap vadászok… - nevettem. Olyan feszült volt a légkör, próbáltam oldani, de nem sikerült…
- Biztos úgy van, ha te mondod… – felelt Nessie zavartan.
- Olyan furák vagytok, rólam beszéltetek vagy mi? – kérdeztem nevetve.
- Nem, nem, dehogyis… - mondta a lányom, feltűnően tagadva a dolgot – csak Jacobbal arról beszélgettünk, hogy elvisz este vacsorázni… - nézett Jakere a lányom mosolyogva.
- Á, értem. Örülök neki. Úgyis vadásznom kell, úgyhogy egész éjjel távol leszek, féltem is, hogy nem tudtok majd magatokkal mit kezdeni, de így… - mosolyogtam – Menjetek el moziba is, nézzetek meg egy jó filmet, biztos megy valami jó most a moziban…
- Rendben. Elég későre jár, úgyhogy átöltözöm és mehetünk is.
- Jól van – mondta Jake.

Azzal Nessie elköszönt és felsietett átöltözni. Jacob is felment, hogy felkapjon magára valami randihoz illő ruhát – legalábbis szerintem randi volt – így egyedül maradtam. Kipakolás közben azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg erről beszélhettek – e vagy Nessie csak kitalálta a dolgot? De biztos voltam benne, hogy nem ez volt a téma mielőtt hazaértem.


(Jacob szemszöge)

Oké, szóval vacsora…nem is rossz ötlet, úgyis éhes voltam. És végül is úgysem tudtam, hogy hívjam meg Nessiet bárhová is. Nagyon szép lány. A szeme Belláé, és ugyanolyan gyönyörű is. Na és a mosolya, lélegzetelállító.
A lépcső alján vártam Bellával, hogy végre elkészüljön. Amikor felpillantottam, megláttam Őt…Gyönyörű szép hófehér pántnélküli ruhát viselt, ami kiemelte tökéletes alakját, kihangsúlyozta teste finomságát és domborulatait. Az arcára egy kis pirosítót tett, a szemén semmi smink, csupán egy kis szempillaspirál. A haját hagyta, hogy lágyan omoljon hátára. Egyszerűen gyönyörű volt. Mosolygott mint mindig.

- Mehetünk? – kérdezte lágy, bársonyos hangján.
- I..Igen. – feleletem közben a hangom elcsuklott, de ciki.
- Akkor jó szórakozást – mondta Bella.
- Köszönjük – feleltük egyszerre Renesmeevel.

Majd kiléptünk az ajtón és a garázs felé vettük az irányt. Nessienek egy fekete Porsche Carrera GT – je , nekem egy Ford Mustangom, Bellának meg egy Aston Martin DB9 –ese van. És van két Toyota Yarisunk, hogy ne legyünk túl feltűnőek.

- Na, melyik autóval szeretnél menni?
- Menjünk a Porscemmal… - mosolygott izgatottan.
- Nem biztos, hogy túl jó ötlet, még ha Port Angelesbe is megyünk, akkor is túl feltűnő.
- Akkor válassz Te! – mondta durcásan.
- Mit szólnál hozzá, ha a Mustangommal mennénk? Az se nem feltűnő, de nem is hétköznapi. Na?
- Legyen – csillant fel a szeme.


Miután végre megegyeztünk abban, hogy majd hazafelé vezethet, végre elindultunk. Az út nem volt túl hosszú. Nessie egyszer csak bekapcsolta a rádiót, és énekelni, bohóckodni kezdett. Még így is gyönyörű volt. Csak ámultam és bámultam, milyen gyönyörű a hangja…
Megérkeztünk…

(Renesmee szemszöge)

- Parancsoljanak, itt az étlap is. Addig mit hozhatok inni?
- Nessie? – kérdezte Jake.
- Én vörösbort kérnék… - mondtam és rámosolyogtam.
- Akkor két pohár vörösbort legyen szíves.
- Rendben, mindjárt hozom.

Olyan szexi ebben az elegáns öltönyben. Na de miben nem az? Egyszerűen oda vagyok érte. Remélem én is tetszem neki…

- Oké, most, hogy a pincér is elment, térjünk a tárgyra. Szóval, mit is akartál mondani, amikor anya éppen belépett a lakásba? – néztem rá kérdőn.
- Hát azt…hogy…én …tudom hol vannak Cullenék.

Leesett az állam, nagy szemeket meresztve bámultam rá. Valószínűleg hülyének néztek az étteremben, ezért tette Jacob a kezét az állam alá és csukta be a számat, majd végigsimított rajta. Ezen nagyon meglepődtem. Olyan érzelemhullám söpört rajtam végig, mint még soha. Forróság öntötte el a testem, de közben rázott a hideg. Az ajkam egyenesen lángolt. Nem tudtam mire véljem a testem reakcióját.

- É.. És hol? Hol vannak? És honnan tudod?
- Nem sokkal azelőtt, hogy Ti megérkeztetek Forksba, akkor távoztak Ők. Nem értem, hogy miért, de Edward felkeresett , hogy közölje: elmennek Los Angelesbe. Sosem voltunk jóban, így nem értettem – és még a mai napig nem értem – miért pont engem keresett fel. Talán Bella miatt, nem tudom, sajnos fogalmam sincs miért tett így, de megtette.
- Oké, akkor holnap elmegyünk Los Angelesbe és megkeressük apámékat.
- De Los Angeles nagy város, mégis hogy akarod megtalálni Őket?
- Tudod Jake, apámnak van egy képessége… tud olvasni az emberek gondolataiban, és Én ezt örököltem tőle a bronzbarna haján kívül – mosolyogtam.
- És olvasni akarsz a gondolataiban, hogy megtudd, hol is van pontosan?
- Igen.
- Ez őrültség. – nevetett.
- Mért lenne az? Nem bízol a képességemben?
- De bízom…csak… várjunk csak, akkor Te az Én fejemben is olvasol?
- Igen, de általában ki szoktam kapcsolni a képességemet, mert nagyon zavaró tud lenni, úgyhogy nem kell aggódnod, a Te fejedben még nem olvastam…Szóval akkor nem bízol a képességemben Jacob?
- De igen Renesmee – még sosem szólított a teljes nevemen, olyan édesen cseng az Ő szájából, a szívem hevesebben kezdett verni – csak, hogy fogod megtalálni annyi ember közül az Ő gondolatát? Hisz még csak nem is láttad, nemhogy ismernéd. Azt sem tudod milyen a hangja…
- Fel fogom ismerni, Ő az apám, és különben is; anya fejében hallottam már párszor, amikor visszaemlékezett rá… - mondtam kissé durcásan.
- Jól van, akkor holnap Los Angelesbe megyünk…de most együnk…
- Okés… - feleltem most már mosolyogva.


Megettük a kaját, majd elindultunk haza…


***



(Bella szemszöge)


Örülök, hogy a gyerekek elmentek vacsorázni, így nem kell aggódnom, hogy Nessie egyedül érzi magát. Azt hiszem a lányomnak tetszik Jacob és Jacob sem közömbös Nessie iránt. Jó lenne ha összejönnének, legalább Ők boldogok lehetnének.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben elindultam az erdőbe vadászni. Most másfelé tévedtem kicsit, mint amerre a legutóbbi vadászatomkor jártam, de nem baj, jó ha megismerem a környéket. Az, hogy egyedül vagyok az erdőben, megint eszembe juttatja azt a bizonyos utolsó napot. Hogy lehet az, hogy Én még ennyi idő után is szenvedek a hiányától? Hogy lehet az, hogy ennyi idő után sem tudom elfelejteni, kiverni a fejemből végre?
Valami furcsa véletlen folytán az erdő egy ismerős területén találtam magam.
„ Már jártam itt…” - gondoltam magamban. Nagyon ismerős ez a hely…de hirtelen nem tudom, hogy honnan ismerős ennyire. Biztos vagyok benne, hogy jártam már itt, de azt is tudom, hogy nem a legutóbbi vadászatomkor. Kicsit beljebb mentem az erdő sűrűjébe, és egy pillanat alatt rájöttem, hol is vagyok…
Megpillantottam egy fehér színű, cédrusfákkal benőtt nagy házat…olyan elhagyatottnak tűnt, mintha évszázadokkal ezelőtt elhagyták volna a lakói.
Közelebb merészkedtem – de csak nagyon lassan, mintha féltem volna egy kicsit, talán tartottam is attól, hogy mi vár rám – és felléptem a verandára. Furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha a ház magához vonzott volna, mintha azt akarná, menjek be, és csalódjak megint. Benyitottam. A ház teljesen üres volt. Semmi jele nincs annak, hogy lakna itt bárki is. Tudtam, hogy nincs értelme tovább menni a házban, hisz úgysem találok majd semmit sem, de valami erős késztetés hívott, hogy fedezzem fel a ház rejtelmeit. Körülnéztem mindenhol, de sehol semmi, ahogy számítottam. Az Ő szobáját hagytam utoljára, hátha tartogat számomra valamit. Jézusom, még mindig reménykedem, pedig tudnom kellene, hogy nem fogok találni semmit, hisz miért is hagyott volna itt nekem bármit is? Nem szeretett sosem…mért kellett idejönnöm, mit keresek itt valójában? – kérdeztem magamban.
Benyitottam a szobába és meglepetésemre minden holmija ott volt, kivéve a CD gyűjteménye.
A könyvei, a CD lejátszó, a bútorok, még a kanapé is…a kanapé…megpillantottam rajta egy fehér borítékot. Közelebb mentem, leültem a kanapéra…még az illata is ott volt a levegőben. Nem tudom, hogy csak képzeltem-e vagy tényleg ott volt, de én éreztem, és boldoggá tett, hogy még nem feledtem el. Felemeltem a borítékot, melyre az volt írva : Bellámnak!
Kinyitottam, majd olvasni kezdtem Edward – még most is nehezemre esett kimondani, még magamban is a nevét, de legalább sikerült – gyönyörű kézírását. A levélben ez állt:

Drága Bellám!

Nagyon kérlek, hogy ne haragudj Rám! Hidd el, nem volt más lehetőségem, muszáj volt megtennem, a Te érdekedben. Kérlek szépen nagyon vigyázz Magadra!
És még egyszer kérlek : Ne haragudj Rám! Tudom, mekkora fájdalmat okoztam Neked, de hidd el, Nekem is iszonyú nagy fájdalom ez. Nem akartalak megbántani és ezt a szíved mélyén Te is nagyon jól tudod! Nagyon Szeretlek!

Csókol : Edward

El sem tudtam hinni, amit olvasok. Még vagy ötször el kellett olvasnom, mire ténylegesen megértettem mit is írt nekem. Hát akkor még is szeret? Nem tudom. És mi az, hogy az én érdekemben? Nem értem. De hisz mindegy is, már elmentek, és azt sem tudom a világ mely táján lehetnek most éppen. Jó mélyre eltemetem ezt a levelet a fiókomban és a szívemben is, és legyűröm a kínt, mely ezzel együtt fog járni.
Már vadászni sem volt kedvem, így hazaindultam.



(Renesmee szemszöge)


Az út hazafelé csendesen telt, még a rádió sem szólt. Megérkeztünk a házhoz, kipillantottam a szélvédőn és láttam, hogy nem égnek a lámpák, így biztos voltam benne, hogy anya még nem tért vissza a vadászatból. Mire feleszméltem, Jake már kitárta előttem az ajtót és udvariasan nyújtotta felém a kezét, hogy segíthessen kiszállni. Illedelmesen elfogadtam és megköszöntem. Elindultunk befelé, de még ekkor sem engedte el a kezem. Nem bántam és szerintem ő sem, hogy nem szóltunk egy szót sem, csak néztünk egymás szemébe, kíváncsian várva a választ arra: mi fog történni most?
Jake kinyitotta az ajtót, majd bevezetett a házba, közben le sem véve tekintetét rólam. Megálltunk a lépcső tetején és csak bámultuk egymást. Úgy éreztem meg kell szólalnom, de fogalmam sem volt mit mondhatnék. Végül belekezdtem…

- Jake…
- Csssss… - mondta, és rátette az ujját ajkamra. Ettől hihetetlen bizsergés töltötte el testem és hirtelen mérhetetlenül nagy vonzalmat éreztem iránta.


Egy darabig még elmerültünk egymás tekintetében, majd lassan közeledni kezdett felém. Kezét az arcomra helyezte, tekintetét az enyémbe fúrta, úgy közeledett tovább. S egyszer csak odaért…ajka megtalálta az enyémet. A szája lángoló tűz forróságára emlékeztetett. Mindenegyes érintése perzselő tűzként hatott rám, de nem érdekelt, mert isteni érzés volt. Majd mikor a csók véget ért, rám nézett, s így szólt:

- Szép álmokat Renesmee!
- Neked is Jake!


Majd megfordult és elsietett a saját szobája felé. Aznap éjjel nagyon sok szépet álmodtam, és akkor még nem is sejtettem, mi vár rám másnap…

Remélem tetszett ez a fejezet is! Kérlek írjatok kommenteket!!!Köszi köszi! A kövi fejezet 2-3 napon belül érkezik(remélhetőleg)!!!=D