Tizenegyedik fejezet – Fájdalmas pillanatok


(Edward szemszöge)


„ Bellára, egyedül rá van szükségem! ”

Visszhangzott a fejemben. Hogy tehettem ezt vele, MEGINT? Hogy vagyok képes ezt tenni az általam szeretett lénnyel? Talán mégis szörnyeteg vagyok. Mert csak egy szörnyeteg képes ilyesmire. Talán jobb is Bellának, ha nem tölti az idejét egy olyan szörnyeteggel, mint ÉN!
De mégis…már most iszonyú hiányérzetem van. Nem bírom elviselni, hogy nem láthatom többé. S már Ő is vámpír, tehát már azt sem mondhatom, hogy: „ A Te sebeidet begyógyítja majd az idő, bár én nem felejtelek el, de majd elterelem a figyelmem valamivel…” Azzal hazudnék neki…MEGINT! Ahogy akkor tettem. Már az Ő sebeit sem gyógyítja be az idő, ahogy eddig sem tette. Nem feled el sosem. És Én sem Őt! De már nem láthatom többé. Örökre itt ragadtam.
Bella bele fog halni a fájdalomba, ha megtudja mit tettem! Úgy lesz, ahogy Alice megjósolta. Mért nem hallgattam rá, s próbáltam meg kitalálni valamit? Biztosan lett volna valami megoldás! Az nem lehet, hogy nem! Látnom kell! Éreznem kell! Csókolnom kell! CSAK MÉG EGYSZER! MUSZÁJ!!!



***


Még évődtem, s gyötörtem magam egy darabig, mikor eszembe jutott valami! Így hát lementem az alsó szintre Sookiehoz és a többiekhez!


- Sookie!
- Igen Edward? – csillant fel a szeme.
- Kaphatnék pár papírt, tollat és egy borítékot?
- Minek az neked? Csak nem szerelmes levelet írsz a Te Belládnak?
- De igen, valami gondod van vele? - kérdeztem tőle erélyesen.
- És ha van?
- Nem érdekel…
- Na ide figyelj Edward… - termett ott előttem hirtelen, de nem ijedtem meg tőle. Csak álltam ott továbbra is céltudatos, határozott és egyben dühös arcot vágva, próbálva leplezni fájdalmam. – Te itt nem vendég vagy, vagy családtag, hanem egy „ játékszer ”, akivel azt csinálok, amit akarok, és aki azt csinál, amit ÉN mondok. Tehát ha én adok papírt meg egyebeket, amire szükséged van, akkor írsz neki levelet, amiben megvallhatod, mennyire sajnálod, s elsírhatod a bánatod neki, de ha nem, akkor nem. Szóval viselkedj rendesen, mert csakis kizárólag TŐLEM függsz Edward, s ehhez jobb, ha hozzászoksz.

Morgást hallattam magamból, amellyel közöltem egyben a véleményemet is arról, amit most elmondott, de Ő továbbra is csak mosolygott. És ez bosszantott.

„ Legszívesebben megölném!” – gondoltam.

„ Olyan édes, amikor ilyen morcos!” – gondolta.

Sookie gondolatain kívül még ott volt Will, Alex, Lor és Charlotte gondolata. De az ő gondolataik többnyire semlegesek voltak. Egyik sem az imént történtekről szólt.

Egy pillanatra elkalandoztam, mikor Sookie-t hirtelen a hátam mögött éreztem.

- Itt a papír, a toll és a boríték, amit kértél. Írd meg és feladjuk! Megfelel?
- Nem, Alicere akarom bízni…
- Edward nem gondolod, hogy túl sokat képzelsz magadról?
- Nem, csak ezt akarom és kész! Vagy elfogadod, vagy kitalálok valamit, hogy kijussak innen minél hamarabb! – fenyegettem.
- Rendben, akkor Alicere bízzuk…De mégis, hogy fogsz neki szólni?
- Megoldom. Ez legyen az ÉN gondom, rendben?
- Rendben. – majd jelentőségteljesen bólintottam egyet és felvonultam a szobámba.


Leültem, s írni kezdetem, ami jött belőlem.


„ Kedves Bella!


Annyira sajnálom. Én…én esküszöm, hogy nem volt más megoldás. Tudod, hogy szeretlek, és soha többé nem akartalak elveszíteni, de meg kellett védenem TÉGED, Renesmeet, meg a többieket. Meg kell értened…Belehalok a hiányodba. Ó, drága Bellám, könyörögve kérlek bocsáss meg nekem! Gyűlölöm magam és életem végéig nem bocsátom meg magamnak, hogy kétszer is képes voltalak elhagyni…magadra hagyni…egyedül…
Gyűlölöm magam…
Ne haragudj!


Szerető Edwardod!”


Beraktam a borítékba, s ráírtam: „ És az oroszlán beleszeretett a bárányba!”

Most már csak azt kell kitalálnom, hogy juttatom el Alicehez.





(Bella szemszöge)

Még, jó, hogy vámpír létemre nem „örököltem” az emberi életemből az ügyetlen tájékozódó képességem! Tisztán emlékszem az útra. Sajnos lassabban kell haladnunk Claire miatt, hiszen ő csak félig vámpír. Nem bír olyan sokat, mint mi.
- Bella, messze van még? – kérdezte Jake.
- Már nem olyan sok, csak egy kicsit bírd még Claire.
- Figyelj Bella, nem vesszük hasznát Clairenek, ha nem hagyjuk pihenni és kipurcan teljesen. Szükség van az erejére, ah odaértünk, de ha nem pihen, mire odaérünk, teljesen elmegy az ereje, s csak hátráltatni fog minket…
- Nem értem, hogy lehetsz ilyen nyugodt Jacob. Hisz Nessie is ott van. Úgy tudtam szereted. Úgy tudtam bevésődött. Vagy nem így van? Tudom, hogy utálod Cullenéket, de ott van Nessie is…Ő is veszélyben van – szinte már üvöltöttem – vagy már Ő sem érdekel?
- Bella te is tudod, hogy nem erről van szó. És azzal is tisztában vagy, hogy nekem van igazam. Ne izgasd fel magad. Nem lesz bajuk. Ne aggódj! Pihenjünk egy kicsit. Csak egy fél órát…addigra Claire is összeszedi magát és indulhatunk is, megfelel?
- Igazad van Jake…ne haragudj. – vallottam be magamnak is egyben.




( Renesmee szemszöge)


„ Nem hiszem el, hogy megtette! Nem bírom Bellát, de ez azért mégiscsak tapló dolog volt tőle!” - üvöltötte a fejében Rosalie.

„ Ó, miért tette ezt. Hogy volt képes Bellát és minket is csak így elhagyni. Ez nem Edward. Ez nem az én fiam!” – hallottam Esme fejében.

„ Ez nem igaz. Pedig még a látomásom is megmutattam neki, hogy lássa mit tesz Bellával, ha megint elhagyja! ÉS ennek ellenére is képes volt megtenni! Ez nem hiszem el! Edward most olyan szívtelen volt. Hogy lehet ilyen a bátyám?!” - gondolta Alice, kicsit szomorúan, de mégis haraggal telien.


- HAGYJÁTOK MÁR ABBA!!!!! – üvöltöttem fel!

Mindenki megállt, s meglepetten nézett rám!

- GYŰLÖLÖM, AMIÉRT EZT TESZI! FOGADJÁTOK EL, HOGY NEM OLYAN, AMILYENNEK HITTÉTEK! HOGY KÉPES MEGINT ELHAGYNI ANYÁT ÉS ENGEM ÉS TITEKET IS! ÉS HAGYJÁTOK ABBA, HOGY FOLYTON SZIDJÁTOK A FEJETEKBEN! NEM AKAROM HALLANI, ÉRTSÉTEK MEG! – kiabáltam teljes torkom szakadtából, könnyektől elcsukló hangon!


Esme jött oda hozzám, átölelt, s megpróbált megvigasztalni, hozzáteszem, nem sok sikerrel.

- Ó, kicsikém! Ne gyűlöld őt. Csak azt tette, ami mindenkinek a legjobb.
- Igen? Az mért jó mindenkinek, ha elveszítik azt, akit szeretnek, vagy akit csak éppen most ismertek meg, s még csak most kaptak vissza? Vagy az mért jó mindenkinek, hogy Ő nincs itt? Esme, neked jó? Alice neked jó? És Anyának jó? Na és nekem? Csak mert nekem egyáltalán nem jó. És azt sem hiszem, hogy anyának jó lesz…bele fog halni tudod? És Alice-en is látszik, hogy gyötri a dolog, hogy nincs többé Edward. És azt sem hiszem, hogy neked olyan jó lenne, hogy nem láthatod többé az első fiad… - sírtam tovább.
- Ebben igazad van szívem. De Edward meg akarta védeni a családját. S azt szerette volna, hogy senkinek ne essen bántódása, ezért áldozatot vállalt, méghozzá kemény áldozatot. Megint el kellett hagynia édesanyádat, aki szerelmet, lágyságot hozott az életébe, s a csak most megismert lányát, téged. Az egész családját. Carlislet, aki teremtette, s aki apja helyett apja volt, Alicet, aki a legjobb barátja is volt egyben, Emmettet, aki felvidította, ha rossz volt a kedve, Rosaliet, akivel folyton vitázott, Jaspert, akivel imádott vadászni, és engem, akit ÉDESANYJÁNAK tekintett… - láttam rajta, hogy ha tudna sírni, most megtenné, ahogy a többiek is. – Szóval kérlek NE utáld azért, amit tett, mert hidd el, neki sem könnyű most…sőt…neki a legnehezebb mindannyiunk közül.


Esmenek igaza volt. Nem szabad őt utálnom. Csak azt tette, amit tennie kellett.

- Akkor vissza kell mennünk érte… - csúszott ki a számon.
- Mi? – kérdezte Alice.
- Menjünk vissza érte – pattantam fel Esme karjai közül.
- Az nem lehet…nem akarná… - mondta Carlisle.
- De nem adhatjuk fel ilyen könnyen! Vissza kell mennünk érte! Ki tudjuk szabadítani! Ti is tudjátok!
- Nem Renesmee. Nem megyünk vissza! Nem mehetünk vissza! Nem akarná, hogy visszamenjünk érte!
- De igen, vissza kell mennünk!
- Nem! Gyere, menjünk haza!
- Jó! – mondtam kissé durcásan, de ugyanakkor szomorúan.



(Bella szemszöge)

- Mehetünk már végre?
- Még öt perc!
- Aj…


Várjunk csak! Ezek ismerős szagok! Mire ezt kimondtam – persze csak gondolatban – addigra elkezdett rezegni a bokor. Mindhárman odakaptuk a fejünket.

- Jake, NE! Ezek Cullenék…felismerem a szagukat – kiáltottam Jakere még pont időben. Már támadni akart.
- Ohhh…jó…


- Alice – kiáltottam.
- Ó, Bella! Úgy örülök, hogy látlak!
- Anya!
- Ó, kicsim! Ne aggódj, itt vagyok, most már minden rendben lesz! – szorítottam magamhoz.
- Hé Bella!
- Emmett! – ő is magához szorított, de most már nem fájt az ölelő kezében lenni!
- Jasper! – kiáltottam.
- Szia Bella! – örvendezett ő is hasonlóan – Kevésbé örülj, mert kikészülök az érzelmeidtől – nevetett.

- Jól van. – nevettem én is.
- Rosalie! – nyújtottam a kezem.
- Ne butáskodj már Bella! Gyere ide, hadd öleljelek meg!
- Carlisle, úgy örülök, hogy látlak!
- Én is neked Bella!

Ekkor kezdtem rájönni, hogy valami nincs rendben. Mindenki olyan szomorú arcot vágott, mikor kilépett a bokrok közül. Hiányérzetem volt. S ekkor pillantottam meg, hogy már senki nem jön a bokrok közül, viszont egy valaki még mindig hiányzik: Edward. De azt gondoltam, hogy csak tréfál, így a többiek felé fordultam, - akik látták zavarom – még mindig mosolyogva, s így szóltam:

- Hol van Edward? Csak nem tréfálkozik? - majd miközben körbenéztem, így folytattam – Edward gyere elő, tudom, hogy itt bujkálsz valahol!

De nem jött elő!

- Na, gyerünk, mi lesz már? – mosolyogtam továbbra is.

S ekkor körbepillantottam a körülöttem lévő arcokon, s rajtuk sajnálatot, szomorúságot véltem felfedezni.

- Hol van Edward? – kérdeztem kétségbeesett hangon. – Hol van? – ha tudtam volna sírni, most már patakokban ömlött volna a szemeimből, az bitos.
- Bella – szólalt meg Carlisle – Edward… Edward…nem jött velünk…
- Azt én is látom Carlisle, de akkor hol van? Hová ment? – kérdeztem idegességgel és kétségbeeséssel keveredett hangon.
- Skóciában kellett maradnia…
- De…de….miért? Miért nem jött vissza hozzám? Már nem kellek neki? MEGINT? – s mindenki ámulatára könnycseppek szabadultak ki a szememből. Fogalmam sincs hogy lehetséges ez, hisz a vámpírok nem tudnak sírni.
- Bella…Bella…Te sírsz? – rohant oda hozzám Alice – Igen Bella, te határozottan sírsz. De hogy lehetséges ez?
- Nem érdekel Alice…azt akarom tudni Edward mi a francért maradt Skóciában? Nem akar engem? Megint elhagyott?
- Nem Bella, nem erről van szó. Ahhoz, hogy mi eljöhessünk…neki ott kellett maradni. Ez volt az ára annak…hogy sem neked, sem Renesmeenek, sem pedig a családnak, ne essen bántódása, sem most sem pedig máskor…legalábbis Sookie és családja által…fizikailag… - tette még hozzá.
- Uramisten! Nem…ez nem lehet – s már zokogtam, nem bírtam abbahagyni a sírást – Alice, kérlek mondd, hogy ez egy vicc…KÉRLEK!
- Sajnálom Bella!

Odaborultam a karjai közé, s csak zokogtam és zokogtam.

- Sssss Bella…ssss…nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! – de én nem tudtam megnyugodni, egyszerűen nem ment! – Ne sírj Bella, ne sírj!
- Alice…majd megszakad a szívem!!! Hogy veszíthettem el megint, mikor még csak most kaptam vissza? Nem lehet ennek így vége! Nem hagyhatom ott! Nem lehet! Ha meg kell halnom érte, inkább meghalok, csak még egyszer láthassam! Látnom kell Alice, látnom kell! – sírtam tovább. – Kérlek Alice! Vissza kell mennem hozzá…érte…vissza kell mennem! Meg kell mentenem ŐT! Alice, Te is tudod, hogy vissza kell mennünk érte! Muszáj!
- Bella, Edward sem akarná, hogy visszamenj érte! Tudja, hogy akkor veszélybe sodornál mindannyiunkat, magadat is beleértve. Ez nagyon veszélyes lenne!
- De Alice! Tudom, hogy te is vissza akarsz menni! Érzem! Kérlek…muszáj segítenünk rajta! Még nem vagyunk messze, hamar visszaérnénk! És téged ismerve, nem tartana sokáig kihozni onnan Edwardot! – mosolyogtam kicsit. De mosolyom mögött megbújt a fájdalom, a remény, s a kétségbeesés, hogy a válasza nem lesz.
- Igen Bella, jól érzed, hogy vissza akarok menni! Edward nem csak a bátyám, hanem Jasper után a számomra legfontosabb „ember” – mondta, közben jelentőségteljes pillantást vetve Jasperre – és egyben a legjobb barátom is. Nagyon szeretem Edwardot Bella. Természetesen nem úgy, mint Te, de szeretem, tiszta szívemből. Mégis tudom, hogy nem mehetünk vissza érte. Bármennyire is szeretnék, nem lehet.
- De igen Alice! Lehet…sőt…kell!!! Nem hagyhatjuk cserben!

Alice már csak megrázta a fejét. Tudtam, hogy a csatát elveszítettem. Nem nyerhetek! Őket nem győzhetem meg, de Én még elmehetek! EGYEDÜL!
Megpróbáltam kitolni a pajzsom, felhasználva Renesmee lányom képességét! Kitoltam, addig amíg tudtam, mindaddig, míg meg nem hallottam a remény hangját! Borzasztó volt! Mindent és mindenkit egyszerre hallottam. Értem már, hogy Renesmee és Edward miért is kapcsolják ki többnyire ezt a képességüket!
Mikor meghallottam a remény hangját, felcsillant bennem egy fénysugár, mely új erőt adott.
Hallottam ŐT…hallottam, amit gondol…s ENGEM AKART!

Remélem ez a fejezet is tetszett! A következő fejezet szerintem csak a hétvégén kerül fel, de most hálásak lehettek, mert hamarabb tettem fel új fejit, úgyhogy ezért cserébe:

NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON SOK KOMMENTÁRT KÉREK!♥ ♥ =) ♥ ♥

Puszillak titeket:Puppy