Kilencedik fejezet – Választás


(Renesmee szemszöge)


Majd hirtelen már csak azt éreztem, hogy körbe vesznek minket, nem engednek…fogják a családom minden tagját, kivéve apát és engem…

Nem gondoltak semmire, mindegyikük feje olyan volt, mint egy üres lap. Semmire sem gondoltak…ezért nem tudtam kiolvasni a gondolatukból, mire is készülnek. Mért csak a többieket tartják „fogva”, minket mért nem tartanak a két kezük közt? Talán fontosak vagyunk nekik?

„Pontosan ezért!” – hallottam a fejemben apa hangját.
„De miért?” – kérdeztem vissza gondolatban.
„Azért kicsim, mert tudják, hogy én tudok a gondolataikban olvasni. Te…te pedig a lányom vagy, és tisztában vannak vele, hogy ugyanúgy, mint Belláért, érted is bármit megtennék.”
„Értem…”

Most már mi voltunk olyan helyzetben, mint amiben ők az előbb.

- Nos Edward… - mosolygott megint Sookie – most én szabom a feltételeket…
- Hallgatlak – mondta fapofával apám.
- A feltételem: elengedem Bellát…ha…elveszel feleségül…Ez az egyszerű kis feltételem arra, hogy életed szerelmét szabadon engedjem – felelte a nő gúnyosan.
- Ez lehetetlen… - mondta apám fogai közt kiszűrve a szavakat – nem vehetlek el…tudod te is…
- Akkor nem engedem el Bellát… - mosolygott a nő továbbra is.
- Majd én itt maradok Bella helyett – szólaltam meg hirtelen, mire mindenkinek tátva maradt a szája. – Én itt maradok, cserébe ön elengedi anyámat, apámat és az egész családomat, és békén hagyja őket örökké…
- Merész kislány vagy…meggondolom az ajánlatod…addig is, miért nem ülünk le, és csevegünk el, mint régi jó barátok?
- Mert nem vagyunk azok – suttogott Alice.

„Alice… - mordult apám gondolatban nénémre – ne nehezítsd meg még jobban a helyzetünket.”

„Jól van na… - morgott morcosan Alice”



(Edward szemszöge)


Nem hiszem el, hogy itt ülök és cseverészek ezzel az undok nőszeméllyel, miközben Bella fogságban van, és ki tudja milyen helyen tartják. Meg kell mentenem. De hogyan? Hogyan tehetném? Na és akkor még itt a lányom is. Mi az, hogy itt marad mindenki helyett? Nem hagyhatom, hisz még csak most ismertem meg. Eddig nem is tudtam, hogy létezik…nem hagyhatom, pont most, hogy elveszítsem.


„De Apa, így lesz a legjobb!” - hallottam hirtelen a fejemben.
„Kicsim, minden rendben lesz, senki sem fog itt maradni, főleg nem Te. Ha már nagyon nincs más lehetőség, akkor majd én maradok! De megoldjuk valahogy, hogy senkinek se kelljen áldozatot hoznia!”
„De Apa, te nem maradhatsz itt! Nem lehet! Nem okozhatsz többé fájdalmat Anyának! Nem hagyhatod el megint…nem engedhetem…” – felelte teljesen hisztérikus hangon a lányom.

Ránéztem és láttam az arcán, hogy tényleg fél. De nem attól a helytől ahol van, vagy azoktól a személyektől akikkel van és nem a családja szerves részei, hanem attól, hogy elveszíti az édesapját, megint. Vagy, hogy fájdalmat okoz az édesanyjának, és Bella csalódik benne. Félt attól, hogy csalódást okozzon bárkinek is. S ezt sajnos más is észrevette, nem csak én…legalábbis annyit, hogy nincs minden rendben…


- Valami baj van kis szívem? – kérdezte Sookie, merő kíváncsisággal a hangjában.
- Nem, nincsen semmi baj – felelte határozottan a lányom. De félek, hogy Sookie nem vette be, neki nem volt elég határozott.
- Biztos? Nagyon zaklatottnak látszol…csak nem Bella iránt aggódsz? – mondta gúnyosan.
- Ne merje a szájára venni anyám nevét, megértette?
- Te velem ne merészelj így beszélni – felelte Sookie, és közben a lányom felé közelített, felpattantam.
- Ne merészeld bántani a lányomat Sookie, mert nagyon megbánod…
- Jaj Edward, nem kell a feszültség, te is tudod…megbeszélhetnénk végre a feltételeket? Nem szeretem húzni az időt, ha egy ilyen finom falatról van szó, mint Te – s végigsimított az arcomon.
- A feltételeket már tisztáztuk, csak hajtsa végre őket – csattant fel Renesmee.
- Rendben…
- Semmi nincs rendben…Renesmee, te szépen hazamész Charlisleékkal és Bellával…Én pedig…itt maradok – mondtam a végén már lehajtott fejjel.
- Nem Apa nem teheted ezt! Anyának szüksége van rád…nem bír élni nélküled… - fakadt sírva a lányom.

Odamentem hozzá, átöleltem, majd így szóltam:

- Kicsim, tudom, hogy nélkülem nem tud élni, de nélküled még úgysem. És hogyha téged itt hagynálak, azt sosem bocsátanám meg magamnak és Ő sem nekem! Szeretem anyád, és ezt Ő is tudja, de néha áldozatokat kell hozni, mint ahogy ezt akkor is megtettem, mikor elhagytam. Az sem azért volt, mert én úgy akartam, hanem azért, mert meg kellett tennem ahhoz, hogy életben maradhasson. Az nem érdekelt volna, ha én meghalok, mert akkor érte tettem volna, de ha Ő meghalt volna, akkor azt sosem bocsátottam volna meg magamnak. Tudod Renesmee, akkor azért hagytam el édesanyádat, mert a Volturi megfenyegetett, hogy megölik, ha nem hagyom el, mert halandó, és tud a titkunkról. Nem akarhattam a halálát, így azt az utat választottam, amit már ismersz. Nem akartam neki fájdalmat okozni sosem…soha nem akartam megbántani…de nem volt más választásom…érted?
- Éppen ezért kellene most vele lenned…
- De nem lehet…
- De igen lehet…
- Renesmee, kérlek…
- Jaj de édes kis családi „veszekedés”! Nem akarok beleszólni, de fogytán az időnk, szóval nem ártana, ha eldöntenétek, hogy akkor ki is marad szerény hajlékomban, s élvezi a családom társaságát!?
- Én maradok – szólaltam meg végül – de van egy kérésem: hadd búcsúzzak el Bellától…és a családomtól…
- Rendben…ez talán megoldható – felelte kacagva Sookie.


Carlislera néztem. Láttam a szemében a szomorúságot, ugyanakkor azt is láttam, hogy megért. Majd Esmére néztem, fájdalom sütött szeméből, Emmett és Rosalie volt a következő. Ők is hasonlóképp érezhettek, csak nem igazán mutatták ki. Majd Alicere, Jasperre és Renesmeere siklott a tekintetem. Alice, ha tudott volna, biztosan sírt volna. Jasper annak ellenére, hogy most rengeteg érzelmet kellett elviselnie és kezelnie, sajnált, és könyörgött szemével, hogy ne tegyem. Renesmee…a lányom…most látom utoljára…és még most is csak bántom és bántom…szemei tele voltak könnycseppel, s csak úgy dőltek szeméből.
És akkor még Bella reakciójára gondolni sem mertem….De nem tehettem mást…nem volt más választásom.
El kellett búcsúznom mindenkitől. Először Esméhez és Charlislehoz mentem oda, majd így szóltam:
- Köszönök mindent, nagyon szeretlek titeket !
- Edward, ne csináld ezt… - mondta Esme…
- Anya, nem tehetek mást! Csak így óvhatom meg Bellát és titeket.
- De ez így nem fer, nem lehetsz mindig Te az áldozat fiam!
- Meg kell tennem..Belláért…és a lányomért, meg értetek…Szeretlek
- Mi is szeretünk fiam! – mondta Carlisle.

Aztán Rosalietől és Emmettől búcsúztam:

- Jó tesók vagytok – mosolyogtam.
- Te is bratyó – vigyorgott Emmett, majd megölelt.
- Légy óvatos Edward.
- Köszönöm Rose. Te is vigyázz magadra, és Emmettre is.

Most Alice és Jasper következett. Bella és Renesmee után Alicetől volt a legnehezebb elbúcsúzni.

- Edward…nagyon fogsz hiányozni, ugye tudod? Nem akarom, hogy ezt tedd, de megértem. Bella tudom, hogy mennyire fontos neked. De pont ezért kellene…
- Alice ne… - szakítottam félbe – így is elég nehéz, kérlek ne nehezítsd meg…
- Szeretlek – mondta, majd a nyakamba borult…
- Én is szeretlek.

- Hé Jazz… - próbáltam viccesre venni a dolgot, de nem nagyon sikerült.
- Edward…ne tedd ezt!
- Már te is kezded?
- Edward…meg tudjuk csinálni…Te is tudod…
- Nem, ezúttal nem fog menni…
- 300éve is ezt mondtad…amikor még Bella…élt…akkor is ez volt a kifogásod, hogy „ezúttal nem”. Akkor is sikerült volna, és most is sikerülne…és ezzel Te magad is tisztában vagy – mondta kissé haragosan. Tudtam, hogy igaza volt, de nem kockáztathattam.
- Nem tehetem…- mondtam, majd átöleltem.

Most a lányomon volt a sor. Alighogy ránéztem, máris zokogott. Megöleltem.

- Ne sírj Kicsim! Minden rendbe jön majd hidd el!
- De nem akarlak elveszíteni Apa! Csak most kaptalak vissza! Nem veszíthetlek el megint! Azt nem lehet! Szükségem van rád, és anyának is!
- Tudom, de nem tehetek mást! Sajnálom. – majd nyomtam egy puszit a homlokára és elengedtem.

Hihetetlenül nehéz volt elbúcsúznom mindenkitől, és a java még hátra van…
Nem tudtam elképzelni, hogy megint elhagyom Bellát. Nem tehetem vele ezt megint. Nem tehetem tönkre ismét. Egy világ omlik majd össze benne. Szinte magam előtt látom, ahogy reagál. Ahogy elkezd lefelé görbülni a szája, ahogy odaborul a karjaim közé, ahogy próbálná kipréselni magából a könnyeket, mire rájönne, hogy már nem tud sírni. A legnehezebb pillanatok vártak rám…de ki kellett mondanom:

- Mehetünk!
- Rendben Edward! – mosolygott még mindig gúnyosan Sookie.

Mindenki körénk gyűlt, s úgy mentünk Bella „cellája” felé! Gyötör a bűntudat és nagyon közel álok ahhoz, hogy visszamondjam ígéretem, de tudom, hogy ezt nem tehetem. El kell búcsúznom Bellától. Egy utolsó csókot kell nyomnom gyönyörű dús ajkaira, s egy utolsó öleléssel kell kifejeznem szeretetem.
Némán haladtunk, egyedül Renesmee zokogásának hangfoszlányait hallhattuk csak. Majd hosszas gyaloglás után megálltunk, s Sookie így szólt:

- Megérkeztünk…búcsúzz el életed szerelmétől, mert már az enyém vagy – suttogta a fülembe.


Kinyitotta a „cella” ajtaját. Sötét volt odabent. Nagy levegőt vettem, majd elindultam befelé. Éreztem az illatát, de sehol sem láttam. Nem volt valami nagy a helyiség, de sehol sem találtam Bellát. Kicsit megkönnyebbültem, ugyanakkor meg is ijedtem. Elindultam kifelé, s mikor kiértem, így szóltam:

- Bella nincs itt….

Sorry ez egy kicsit most rövidebb lett, mint a többi, de most ennyi tellett tőlem. Ne haragudjatok! Azért remélem így is elnyeri a tetszéseteket!A következő fejezet valószínű, hogy csak jövőhét hétvégén kerül fel!Sorry, de sok a tanulnivalóm!Addig is csókollak titeket és jó olvasgatást kívánok!

KOMMENTEKET KÉREK!!!!!!!!!!!!!!