Tizedik fejezet – Szörnyű döntés

(Bella szemszöge)

Csak futok, csak futok, hajam lobog a szélben. Nem gondolok másra, csak arra, hogy kijutottam. Semmi más nem lényeges…csak is az, hogy mindjárt Edward karjaiban lehetek…újra.
Fogalmam sincs hol vagyok. Szeles, esős, hideg város ez, mi elém tárul…talán Anglia…majd hirtelen a távolban meglátok egy táblát, melyen ez áll: „ Skócia ”
Rendben. Innen kicsit hosszabb lesz az út, mint számítottam, de nem adhatom fel, hisz Edward a cél.




***


Nem is volt olyan vészesen hosszú az út. Hamarabb értem Forks városka határába, mint gondoltam. Fűtött a vágy, hogy végre újra ölelhessem Edwardot, s láthassam gyönyörű szemét, melyben izzik majd a szerelemre való vágyakozás. S ez a szerelem immáron végre be is teljesülhet. El akartam mondani neki mindent, mit érzek most jelen pillanatban, illetve mindent amit éreztem. Szerettem volna magyarázatot kapni, hogy miért hagyott el. De mindezekre csupán azután szerettem volna választ kapni, miután magamhoz öleltem, s szenvedéllyel teli csókkal köszöntöttem.
Persze az egész Cullen családot látni szerettem volna már, még Rosaliet is. Mindenki hiányzott valamiért. Esme a gondoskodása és rendkívüli szeretete miatt. Carlisle a megértése és a szintén rendkívüli szeretete miatt. Emmett a szekálása miatt. Alice…szerintem őt nem is kell ragoznom miért…és Jasper is hiányzott…de főleg Edward. Nem hittem volna, hogy újra láthatom még őket valaha is. És persze a lányomat is látni szerettem volna már. Aggódtam, jól van-e, sikerült-e megemésztenie, hogy végre megismerhette az apját és az egész családját!?
Mind hiányoztak…szükségem volt rájuk….a lételemem voltak.
Így amikor végre a Cullen házhoz értem…nagy meglepetés fogadott…




(Edward szemszöge)


- Mi az, hogy nincs itt? Nem szökhetett csak úgy meg…. – mérgelődött Sookie.
- Hát pedig nincs itt – mondta szinte tájékoztató hangsúllyal Will.
- Hát akkor…valamilyen megoldást kell találnunk…bár…nekem az előző megállapodás is megfelel, miszerint Edward itt marad, míg a többiek távoznak…hisz Bellácskád már megoldotta az elmenetelt, csak azzal nem számolt, hogy Ti itt vagytok… - kacagott fel vidáman.
- Fogd be Sookie! – szólaltam meg – Nem beszélhetsz így Belláról, megértetted?
- Mert mi lesz?
- Mert velem gyűlik meg a bajod!


A fejemben közben egy tervet forraltam, s mivel Renesmee tud olvasni a gondolataimban, ezért ő már látta, s amint elhatározom, Alice is látni fogja, mire készülök, és továbbítják majd a többieknek…
De sajnos a terv balul sült el…
Sookie és „csapata” gyorsabb volt, mint hittem.






***




Bezártak minket is egy cellába, ahogy azt Bellával tették.
Hallottam a fejükben a gondolataikat:
„Most mit csináljunk?”
„Elengedjük őket, csak Edwardot tartsuk itt, ahogy az eredeti terv szólt?”
„Nekem aztán tök mindegy mi lesz velük, én csak Sookie miatt vagyok itt…”
„Edward testvére…az a szőke…nagyon helyes…kár, hogy azzal a kis pöttöm mitugrásszal van…”
Elegem volt a gondolataikból…de meg kellett tudnom, mire készülnek. Már kezdem azt hinni, hogy semmit sem fogok kiszedni belőlük a gondolataimon keresztül, amikor figyelmes lettem egy mondatra, mely Sookie fejéből szólt:
„Mi lenne, ha megkeresnénk Bellát, és megölnénk…talán akkor Edward drága hajlandó lenne itt maradni…”

Erre hirtelen felpattantam. A düh majd szétvetett. Minden szem rám szegeződött, s senki más nem értette mi történ, kivéve a lányomat.

- Edward mi a baj? – kérdezte Esme lágyan.
- Bella…meg akarják ölni…legalábbis ezt látta Sookie fejében. – szólalt meg a lányom, aki észlelte, hogy nem vagyok képes beszélni, mert majd szétrobbanok a dühtől és a haragtól.
- Uramisten! – szisszent fel Esme és Alice egyszerre, de én tudtam, hogy különböző okokból. Már láttam Alice fejében a jövő képét….
- Nem Edward, ezt nem teheted…kérlek ne…nem bánthatod meg megint…ne tedd! – könyörgött Alice húgom.
- De igen Alice. Nincs más lehetőség. Így megóvlak titeket is és Bellát is. És ez a legfontosabb számomra, hogy a családomnak NE essen bántódása.
- De összetöröd Bellát…a halálba fogod ezzel küldeni…hát még mindig nem érted? Hiába vámpír, mindenegyes fájdalmat megérez…és itt akár hiszed akár nem, nem a fizikai fájdalomra célzok, hanem a szív fájdalmára. Mert bármilyen furcsa is, Bella érez fájdalmat halott szívében. Igaz, hogy nem dobog már a szíve, de még mindig szeret, ugyanúgy, sőt erősebben, mint valaha is, amikor ember volt. Az érzelmek felerősödtek benne akkor, amikor vámpírrá vált. Ezerszer olyan erősen érez mindent, mint előtte. Legyen az bánat, fájdalom, kín, vagy akár öröm és szeretet. Előbbiek érzésébe akár bele is halhat. – üvöltötte.
- Akkor is Alice…nem hagyhatom, hogy megöljék miattam. És lásd be, nincs más esély a kiútra, minthogy én itt maradok…- mondtam szomorúan, lehajtott fejjel – és ez el van döntve – folytattam kis szünet után határozottam.



„ Nagyon megbántod ezzel őt! Bele fog halnia kínba, melyet érezni fog! ” – gondolta Alice.

Próbáltam kizárni őt a fejemből, többé kevésbé sikertelenül. Be kellett látnom, hogy igaza van, de nem hagyhattam, hogy bántódása essen sem neki, sem pedig a családom többi tagjának. Nem láttam más kiutat, így szóltam Sookienak.


- Sookie! Beszélhetnénk? – rögtön ott termett, amint meghallotta hangom.
- Persze Edward… - szólt lágy hangon.
- Négyszemközt, ha lehet… -mondtam határozottan.
- Rendben, akkor menjünk a szobámba….




(Alice szemszöge)


Nem hiszem el, hogy ezt teszi. Bella bele fog őrülni. Akkor is majdnem beleőrült, amikor Edward először elhagyta…Most meg akarja tenni még egyszer? Hogy teheti ezt vele? Nem hiszem el…hogy lehet ilyen kegyetlen? Nem is ismerek rá.
Figyeltem Bellát, amikor elhagytuk Forkst, és csak az tartotta életben, hogy ott volt neki Jackob. Mivel sem a vérfarkasokat nem látom, sem pedig a félvéreket, így csak onnan tudok róla, amikor Charlieval beszélt róla, vagy elhatározott valami vele kapcsolatos dolgot. Ezért nem tudtam Renesmeeről sem. Ha tudtam volna róla, biztosan figyelmeztettem volna Edwardot és kérdés nélkül visszamentünk volna Forksba. De nem tudtam…
Nagyon hiányzott Bella…Nem hiszem el, hogy azok után, amin keresztül ment Edward, hogy lenne képes még egyszer magára hagyni Bellát!?
Nem értettem…



(Bella szemszöge)

De hát hol vannak? Azt hittem itt fognak várni rám, vagy legalább egy „ember” a családomból lesz, aki itt marad, hátha visszajövök.
De sehol senki. Hová mehettek? Éreztem a szagukat…tehát jártak itt, de azt nem tudtam megmondani, hogy körülbelül mikor. Megnéztem a ház minden szobáját, és mindenegyes zugát, de sehol sem találtam senkit. Talán nálunk vannak, és ott várnak rám, így hát elindultam haza…


- Hahó! Van itthon valaki?
- Bella! Istenem Bella, te vagy az? – hallottam Claire aggódó hangját.
- Igen én vagyok.

Villámgyorsan leszaladt a lépcsőn, majd a karjaimba vetette magát. Időközben Jacob is megérkezett.

- Hey Bella!
- Jacob!
- Örülök, hogy nincs semmi bajod! De hogy szöktél meg?
- Az más kérdés…előbb tudni szeretném, hol a lányom, Edward és a többiek?

Jacob és Claire arcára olyan kifejezés ült ki, melyet nem tudtam megfejteni. Bár tudnék olvasni a gondolataikban. Egyet azonban meg tudtam állapítani: az arckifejezésük határozottan rémületet hordozott.

- Mi az?
- Hát nincsenek veled?
- Nincsenek. Hogy lennének már velem, hisz engem Skóciában tartottak fogva. – értetlenkedtem.
- Ők…ők…odamentek, hogy megmentsenek téged.. – mondta Claire már-már sírva.
- Nem! Akkor megfogják őket ölni! Nem, az nem lehet! Tennünk kell valamit! Meg kell mentenünk Őket! Az a nő teljesen őrült!
- Jól van Bella, nyugodj meg! – próbált nyugtatgatni Jake, hozzáteszem, nem sok sikerrel!
- Hogy nyugodhatnék meg, mikor a családom veszélyben van?



(Edward szemszöge)

Bementünk Sookie szobájába, majd bezárta utánunk az ajtót.
A döntésem már meghoztam, s ezen nem változtathatok, ha azt akarom, hogy a családom és a számomra két legfontosabb ember – a lányom és a szerelmem – ne haljon meg, akkor ezt kell tennem. Őértük teszem.

- Foglalj helyet kérlek…
- Köszönöm.
- Nos Edward, ki vele, mit akarsz?
- Meghoztam a döntésem. Itt maradok, Te pedig elengeded a családomat és örökre békén hagyod őket…
- Nocsak, nocsak, mi ez a hirtelen változás? – mosolygott széles vigyorral az arcán.
- Az legyen az ÉN dolgom. Elfogadod vagy sem? – kérdeztem komolyan.
- Elfogadom.
- Rendben, akkor megállapodtunk. Mehetünk?
- Igen…




***



(Renesmee szemszöge)


Nagyon sok minden jár most a fejemben. Nem értem, hogy apa, hogy képes megint elhagyni anyát. Azt hittem szereti. Talán nem olyan „ember”, mint amilyennek megismertem!? Talán mégsem szereti eléggé anyát ahhoz, hogy képes legyen vele lenni. Mert ha én szeretek valakit, akkor nem így viselkedem. Akkor nem hagyom magára…ráadásul kétszer is. Ha szeretek valakit, semmi nem állíthat meg abban, hogy vele legyen, hogy az Övé, csakis az övé legyek, senki másé. Akkor nem keresek más utat, nem keresek kibúvót a kapcsolat alól. Akkor nem keresek kifogásokat, hogy miért nem lehetünk együtt. Hanem akkor megtalálom a módját annak, hogy együtt tudjunk lenni, hogy ne kelljen elszakadnunk egymástól. Hogy ne kelljen szenvednünk.
Elmélkedésem közepette megérkezett apám és az a nő.

- Hát akkor Ti szabadok vagytok, elmehettek. És ígérem, soha többé nem láttok, sem engem, sem a családom többi tagját. És nem fogunk bántani sem titeket…

Apám elkezdett közeledni felém, de én gondolatban figyelmeztettem:
„ Ne, ne gyere hozzám közelebb! ”
„ Renesmee kérlek… ” – esdekelt.
„ Gyűlöllek! ”

Valószínűleg nagyon fájtak neki szavaim, hisz az arckifejezése hirtelen elgyötört, s megvető volt. A megvető, nem úgy értendő, hogy engem vetett meg, amiért gyűlölöm, hanem magát, amiért ezt teszi. De akkor miért teszi meg? Tényleg csak azért, mert nincs más kiút? De én ezt nem hiszem el! Biztosan van más megoldás! Kell lennie! Nem maradhat itt, nem áldozhatja fel magát mindannyiunkért! De mégis megteszi! Mégis képes elhagyni anyát, megint! Ezért gyűlölöm, gyűlölnöm kell…

Elbúcsúztak tőle a többiek…bár nagyon nehezen…majd elindultunk.


( Bella szemszöge )

Nem hagyhatom, hogy meghaljanak. Pedig az a nő képes és megöl mindenkit! Ezt nem hagyhatom!

- Nem hagyhatjuk, hogy megölje őket! Csak most kaptam vissza Edwardot! Segítenünk kell nekik! Muszáj! Ha Ti nem jöttök, megoldom egyedül.
- De segítünk Bella, csak hogyan, hisz azt sem tudjuk, hogy ott vannak-e még, vagy egyáltalán odaértek-e már…
- Biztosan ott vannak…Segítenünk kell!
- Jól van, akkor induljunk – szólt Jake – Claire, Te is velünk jössz?
- Igen.
- Rendben, akkor menjünk…



(Edward szemszöge)


Hát itt maradtam…Vajon tényleg ez volt a legjobb döntés? Vagy meg kellett volna próbálnom kiszabadítani mindenkit? Nem az túl kockázatos lett volna.


- Gyere Edward, megmutatom a szobád!



- Ez itt a Te szobád.
- Köszönöm. Magamra hagynál, kérlek?
- Természetesen. Ha szükséged van valamire csak szólj!


„ Bellára, egyedül rá van szükségem! ” - mondtam volna legszívesebben. De őt már sosem láthatom…



Remélem tetszett ez a fejezet is. Most valószínű, hogy pár napig itthon leszek, ugyanis beteg vagyok, szóval meg van az esély rá, hogy hamarabb lesz fejezet, mint a következő hétvége! De nem ígérek semmit sem, hogy ne csalódjatok! =)
Addig is KOMIZZATOK SOKAT!!!!
Csók, puszi: Puppy