Tizenkettedik fejezet – A döntés

(Edward szemszöge)


Hosszasan töprengtem, hogy juttathatnám el búcsúlevelem életem szerelméhez. Míg végre rájöttem a legalapvetőbb dologra, ahogy közölhetem Aliceszel, hogy jöjjön el a levélért. Hisz elég csak kigondolnom és ő máris látja majd. Így erősen koncentráltam…remélem „meghallotta”…
De mi van ha mégsem hallja meg? Ha nem koncentrál rám, akkor könnyen lehet, hogy meg sem látja majd „mire készülök” . Annyira nehéz ez a semmittevés… csak várok és várok, miközben ki tudja hol jár életem szerelme?! Vajon életben van egyáltalán? NEM! Edward ilyenre nem szabad gondolnod! Miért ne lenne életben, hisz talpraesett lány! És olyan szép! Eddig is az volt – főleg számomra – de most, hogy vámpír lett…egyszerűen csodálatos!
Ez az álmodozás még gyötrelmesebbé teszi a várakozás…



(Bella szemszöge)

Hallottam ŐT…hallottam, amit gondol…s ENGEM AKART!
Most pedig arra gondol, vajon életben vagyok-e! De hát hogy ne lennék életben, hisz itt vagyok! Nem érzi a szagom? Ennyire messze van? Meg kell találnom!!! MUSZÁJ!!!
Miközben én Edward gondolatait próbáltam kihallgatni, arra lettem figyelmes, hogy Alice egyszer csak a távolba mered.

- Alice drágám, mit látsz? – kérdi tőle Jasper.

- Edward… - erre már felfigyeltem.

- Mi történt Edwarddal Alice? – kérdeztem talán kicsit erélyesebben, mint szerettem volna.
- Azt határozta el, hogy oda kell mennem hozzá…de az már homályos, hogy miért…nem értem… - tűnődött. És én sem értettem, sőt senki nem értette.
- Látod, talán csak azt akarja, hogy megmentsük.
- Nem Bella, nem ezt akarja…de köze van a dolognak hozzád.

Na erre még a nem létező vérem is megfagyott. Vajon mit titkol Edward a gondolataiban. De hisz nem tudja, hogy én hallhatom, de akkor erről tudnom kéne…nem értem….

- Alice, vissza kell mennünk! Ha ti nem jöttök, ha nektek nem ér annyit, mint nekem, akkor megértem – mondtam szomorúan – de én elmegyek, és kiszabadítom annak a szörnyű nőnek a karmai közül.
- És mégis, hogyan gondoltad? – szólalt meg most először Jacob. – Egyedül nem fog sikerülni! – figyelmeztetett összeszűkült szemekkel.
- Mért ne sikerülhetne? Erősebb vagyok, mint hinnéd! – mondtam durcásan.
- Bella, ne csináld ezt! Edward nem akarná, hogy kockáztasd az életed miatta.
- Pedig most pontosan azt teszi! Ha nem fogtátok volna fel eddig, akkor most közlöm veletek: Edward az életem, nélküle nem bírok élni, felfogtátok? – s azzal elrohantam.

Ha tudtam volna sírni, bizonyára könnyek zápora hullott volna arcomra, miközben gondolataim csak úgy száguldoztak fejemben. De központjuk még mindig Edward volt. Meg kell találnom. Vissza kell mennem hozzá. Nincs messze, érzem. S ahogy egyre közelebb értem hozzá, egyre jobban éreztem csodálatos illatát. Majd megláttam a kastélyt. Szép volt, de nem az én stílusom. Mindenesetre követtem a szagot, és a gondolatokat…

„Ó Istenem, nem hiszem el, hogy nem láthatom többé!”
„Megint megbántom, megint fájdalmat okoztam neki, megint elhagytam!”
„Hogy tehettem ezt vele?”
„Most biztosan az lesz, amit Alice mutatott!”

S ekkor egy képet láttam a fejében, mely engem ábrázolt, ahogy elmentem Aro-hoz Volterrába, s azt kértem, hogy vessen véget az életemnek.
Időm sem volt ezt végiggondolni, mert jött a következő gondolat:

„ De ha ezt teszi, követem én is. Megszököm innen, s én is elmegyek Aro-hoz, s megkérem végezzen velem is!”

Nem hagyhatom, hogy ezt tegye.
Már nagyon közel jártam…megpróbáltam beleférkőzni a gondolataiba, s ezt suttogtam neki a gondolataimon keresztül, mikor már az ablakánál jártam:

„ Ne gondolj ilyen butaságokat Edward! Nem emlékszel, Te mondtad, hogy a jövő állandóan változik, méghozzá a döntéseink alapján. Én meghoztam a döntésem: nem hagylak elmenni. Nem hagyom, hogy a könnyebb utat válaszd, s megint elhagyj! TE VAGY AZ ÉLETEM EDWARD!”

Valószínűleg nagyon furcsán érezhette magát, hogy hallja a gondolataimat, mert eléggé meglepődött kifejezést ült arcára.
Nevetnem kellett rajta, s bár csak kuncogtam, Edward mégis meghallotta, s az ablak felé sietett. Kinyitotta, s mikor meglátott, aranyszín szeme folyékony topázzá vált, s úgy csillogott, mintha tűz égne benne.

- Ó Bella! – húzott be magához – Úgy örülök, hogy látlak!
- Én is örülök Edward! – majd magamhoz húztam, s olyan szenvedélyesen csókoltam meg, mint még soha. Volt ebben a csókban öröm, bánat, szenvedés, kín, fájdalom, szerelem, „egyszerű” szeretet, s rendkívüli hiány és megbocsátás.
- Hogy jutott eszedbe, hogy ide gyere? – na nem mintha nem örülnék neki – csak megleptél. – mondta csibészes mosollyal arcán.
- Nem gondoltad, hogy eljövök igaz?
- Nem. – hajtotta le fejét bűnbánóan. Az álla alá nyúltam, s felemeltem fejét, hogy szemébe nézhessek.
- Akkor nem is mersz elég jól. Itt vagyok. Szeretlek és örökké szeretni foglak Edward Cullen! Ha akarod, ha nem!
- Hogy ne akarnám? – kérdezte.
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba! – mondtam mélyen a szemébe nézve.

Nem szóltunk egy szót sem. Csend ült a szobára. Még a kinti zajok is megszűnni látszottak. Csak mi voltunk és az érzelmek, melyeket anélkül is ki tudtunk fejezni, hogy szavakba öntöttük volna.
Hozzábújtam…

- Nagyon rég várok már erre, tudtad? – kérdeztem kissé szórakozottan. Ha képes lennék rá, most biztosan bíborvörösben pompázna arcom.
- Én is. Meg erre is… - azzal ajkait enyémre tapasztotta.

Először finoman, majd egyre hevesebben csókolt. Bele mentem a játszmába, hisz nagyon rég nem éreztem ilyet. Vágytam a lelkére s testére egyaránt. Éreztem, ahogy tombol bennem a vágy. Ahogy az érintése egyszerre éget fel mindent bennem, s fagyaszt jéggé.
Testem közelebb húzta magához, s szinte már eggyé váltunk. Nem volt ellenemre közelsége, sőt kifejezetten felizgatott. Sosem éreztem azelőtt ilyet. Tudtam, milyen érzéseket képes kiváltani belőlem már csak az is, ha rám néz, de ez…ez más volt. Kifejezetten más.
Egyre gyorsabban kapkodtuk a levegőt mindketten, s felhevült testét percről percre közelebb nyomta az enyémhez. Éreztem, ahogy kezét óvatosan blúzom alá csúsztatja, majd felkap, s az ágyra cipel. Kezét továbbra is blúzom alatt tartja, de közben helyet kér szemeivel, hogy fölém helyezze testét. Szememmel intek, hogy örülnék neki, ha megtenné.
Megint szenvedélyesen csókolni kezdett, - s én önkéntelenül is – mohón a nyaka köré fontam karom, s beletúrtam hajába, mindeközben lábamat dereka közé kulcsoltam, s egész közel húztam magamhoz testét. Ki akartam élvezni testének mindenegyes porcikáját. Mindet megakartam kicsit ízlelni, érinteni, kényeztetni. Épp azon voltam, hogy megszabadítsam ingétől, mikor kopogásra lettem figyelmes.
Edward a szemembe nézett sajnálkozó, de rémülettel teli tekintettel.

- Ő az ugye? Sookie?
- Igen. Bella…Bella…el kell tűnöd innen. Nem láthat meg itt. Ha itt talál, megöl. – mondta kétségbeesetten.
- Szökjünk el. Gyere, ki az ablakon. Nagyon gyors vagyok, és nálad nincs gyorsabb vámpír a világon! És ha esetleg utánunk jönne…a családod…
- Akik most már a Te családod is Bella – szakított félbe, miközben végigsimított arccsontomon, ahogy akkor tette, amikor először megérintett a tornaterem előtt.
- Szóval a családunk itt van nem messze. Tudnak segíteni…és valld be, hogy Emmettnek kifejezetten örömet okozna – kuncogtam.
- Igen ebben igazad van drága Bellám.
- Akkor? Megyünk?
- Nem akarom kockára tenni sem a Te, sem pedig a családunk életét szerelmem!
- De Edward, nem látod, hogy pontosan azt teszed? – siránkoztam – Nem tudok nélküled élni, nem érted? Nem bírom ki, hogy még egyszer el kelljen szakadnom tőled… - oda jött hozzám, kezei közé fogta arcom, majd így szólt: - Szeretlek! – majd megcsókolt, kézen fogott, s kiugrott az ablakon, majd futásnak eredtünk, EGYÜTT!

Csak futottunk, örömtől felszabadultan. Mindeközben hallottuk ahogy Sokkie szitkozódik, hogy Edward elment és, hogy majd még megkeserüli, de minket nem érdekelt, csak mosolyogtunk rajta!
Rövid idő után arra a helyre értünk, ahol találkoztam a Cullen családdal, de már nem voltak ott.

- Miért nincsenek itt? Az előbb még itt voltak, itt találkoztunk. Hogy lehet ez? Miért mondtak le rólunk?
- Nem mondtak le rólunk Bella, csak megtették, amit kértem…ne aggódj, semmi bajuk nincs! – mosolygott.
- Jó…nem aggódom…menjünk! Már biztosan otthon vannak…
- Rendben.

(Alice szemszöge)


Hogy hagyhattam, hogy Bella elmenjen? Ha bármi baja esik, Edward a fejemet veszi, az biztos!
Az egész család a nappaliban ült, s a ma történteken elmélkedett.
A szobában csend honolt, senki sem moccant. Renesmee mélyen maga elé meredt, Jake pedig mellette ült, s mellkasára vonta őt, Rose is a gondolataiba merült, még Emmett sem nevetett. Esme és Carlisle egymás kezét fogva ült a kanapé egyik végében, s mindketten Renesmeet nézték. Jasper pedig szenvedett a sok fájdalomtól. Próbálta nem mutatni, de én láttam rajta, hogy nagyon megviseli a rengeteg érzelem.
Minden az én hibám! Nem szabadott volna megengednem, hogy bármelyikük is ott maradjon! Bellával kellett volna mennem Edwardért. Sőt már Edwardnak sem szabadott volna megengednem, hogy ott maradjon önként! Nem, nem szabadott volna! Nem igaz, hogy lehettem ilyen ostoba!


(Renesmee szemszöge)

Az még oké, hogy apám elhagy – MEGINT – vagyis inkább először, mert igazából azt sem tudta, hogy létezem, na de hogy anyám is. Akivel csak egymásnak voltunk 300 éven át! Nem hiszem el, hogy képes volt visszamenni érte. Pont érte, aki elhagyta, aki örökké megváltoztatta az életét.
Bár valahogy meg tudom érteni. Hisz nagyon különös az ő szerelmük. Nem csak azért, mert anyám egy vámpírba szeretett bele – bár kétségtelenül ez sem egy utolsó szempont a furcsaságok közül – de nem csak emiatt fura és különös az ő szerelmük. Hanem azért, mert olyan intenzív, nem csak vámpír létükre, hanem akkor is, amikor anyám még ember volt, hogy ilyet még elképzelni sem tudtam volna. Végigkísértem anyám szenvedéseit a 300 évem alatt és néha komolyan mondom, hogy vele együtt szenvedtem én is, annyira keserves volt már csak az is ahogyan rám nézett. Fogalmam sem volt, hogy apám ennyire fontos neki. Pedig nagyon sokat beszélgettünk erről az évek során. Sok mindent elmesélt anya. Mindent tudok arról, hogy mikor, mit és hogyan csináltak együtt. Milyen helyekre vitte el apa, mikor mutatta be a családjának, hogy jött rá anya, hogy apa vámpír. Minden részletet tudok, még sem tudtam átérezni a helyzetét…egészen mostanáig.

Valami olyan furcsa érzésem van Jacob iránt. Annyira más, ha vele vagyok. Biztosan nem barátság, ebben egész biztos vagyok, hisz ezt már az elején tudtam, amikor először megláttam.
Ez az érzés olyan furcsa. Anya mesélt nekem róla. Talán úgy két éves lehettem – mármint testileg…természetesen agyilag már vagy tíz voltam. Ekkor mesélt először apáról. Addig mindig halogatta a dolgot és ha kérdeztem felőle, mindig ezt felelte: „ Majd ha elég érett leszel, elmondom!”
Nagyon untam már, és akkor végre mesélt róla. Mesélt arról, mit érzett, mikor először meglátta. Mit érzett, mikor először megérintette, mikor először beszélt vele, mikor először találkoztak, mikor apa dühösen nézett rá, mikor lágy topáz színű szemébe nézett, mikor először megcsókolta, amikor elvitte a családjához – akik most már az én családom is – amikor először szeretkeztek…mindenről tudok…mindent megosztott velem, s ezt becsültem…
Arra, amit a szerelemről mesélt, szóról szóra emlékszem.
Azt mondta: „ Ha egyszer majd szerelmes leszel Nessie, az lesz a világon a legcsodálatosabb érzés, majd meglátod! Egyszerre felemel, s romba dönt. Egyszerre perzsel fel, s dermeszt meg. Felemelő érzés, amikor azzal lehetsz, akit szeretsz. Az már keményebb dió, ha az illető akit szeretsz, nem viszonozza érzelmeid. De ilyen is van az életben. Hisz, ha nem lennének csalódások, akkor nem lenne miből tanulnunk!”
Az utolsó mondatnál mindig elszomorodott….
Én pedig mindig azt válaszoltam neki: „ Anya, én sosem leszek szerelmes, mert félek a csalódástól!”
És lám, most mégis abban a cipőben járok, amiben ő 300 éve…



(Bella szemszöge)

Megérkeztünk a Cullen házhoz. Boldogan egymás szemébe néztünk, majd kézen fogva kinyitottuk az ajtót, s beléptünk a házba.
Mindenki néma csendben, a gondolataiba merülve ült a szoba valamely szegletében, észre sem véve jöttünket.
Edwarddal egymásra néztünk, majd mosolyogni kezdtünk.

- Halihó, haza értünk! De jó újra itthon! Nagyon jó volt a nászút, élveztük…nem is üdvözöltök bennünket? – kiáltotta Edward. Még a lélegzetem is elállt attól, amit mondott. Bár kétségtelenül felrázta vele a társaságot az igaz, de akkor is meglepett.
- Edward! Bella! – Alice kapcsolt először. – Úgy örülök, hogy itt vagytok! Nem tudtam mi lesz, ha történik veletek valami! – mondta, miközben egyszerre magához ölelt minket.
- Anya! Apa! De jó, hogy itt vagytok – ugrott fel Jacob karjaiból a lányunk.
- Nessie! Kislányom, olyan jó hogy látunk! – mondtuk szinte egyszerre Edwarddal.

Ezután mindenki egyenként oda jött és üdvözölt minket. Tényleg olyan volt, mintha egy kirándulásról jöttünk volna, s rég nem látott családunkkal ölelkeztünk volna.
Esme nekilátott valami ételnek. A többieknek pedig el kellett mesélnünk, hogy szabadultunk Sookie karmai közül – persze a forró részeket kihagytuk.

A vacsora után, Jake és Nessie elmentek aludni. Emmett és Rose eltűntek valahová. Jasper Aliceszel sétálgatott a ház körül, Esme pedig Carlisleval volt, így Edwarddal kicsit eltűnhettünk beszélgetni.
Felmentünk a szobájába. Nagyon rég voltam már itt…utoljára emberként…vagyis nem…de azt nem nevezném túlzottan jó alkalomnak. Tudniillik, amikor az ember egy búcsúlevéllel és egy üres házzal találja szembe magát nem kellemes dolog.
Mindent újra szemügyre vettem, s megálltam az üvegajtó előtt.
Edward mögém lopózott, s gyengéden átkarolt a derekamnál fogva.

- Szeretlek! – suttogta a fülembe.
- Én is szeretlek! – mondtam neki.

Maga felé fordított, s így szólt:

- Bella, kérdezhetek valamit?
- Persze Edward.
- Hogy…Te…hogy tudtál olvasni a gondolataimban? És én, hogy láthattam a Te gondolataidat?
- Gondoltam, hogy ki fogsz térni erre is a ma este folyamán. Nos nagyon érdekes dolog mi?
- Igen az… - nézett rám azzal a kedvenc féloldalas mosolyommal.
- Hát…tudod van egy pajzsom…
- Egy pajzsod?
- Igen…
- És ezzel a pajzzsal védem az elmém…ezért nem tudtál belelátni a fejembe…
- Szóval akkor ezért volt…de akkor Te hogy tudtál olvasni az enyémben?
- Ha nem szakítanál félbe folyton, akkor talán el tudnám mondani – válaszoltam kissé csípősen, de nem haraggal. S ő csak mosolygott, így folytattam. – Szóval ezzel a pajzzsal képes vagyok arra, hogy kitoljam másokra és megvédjek másokat is az olyan képességektől például, mint a tiéd. De arra is képes vagyok, hogy levegyem a pajzsot az elmémről, így láthattál bele a fejembe. A magyarázat arra, hogy miként olvastam én a tiédben, roppant egyszerű. Két képességem van. Az egyik ez a pajzs, a másik pedig az, hogy áttudom venni a képességeket. Legalábbis a gondolatolvasást. Alice jövőbe látó képességét és Jasper érzelem manipulációit sajnos nem. – mosolyogtam.
- Értem – felelte meglepetten. – Mindig tudtam, hogy különleges vagy – mondta mosolyogva, s megcsókolt…




(Edward szemszöge)


Tudtam, hogy különleges, de mindig azt hittem, hogy csak számomra. De…hű… két képesség egyszerre, ez nem semmi.

Gyönyörű volt, mint mindig. Édes csókot leheltem ajkára, miközben arcát kezeim közé fogtam. Még mindig nem szoktam meg, hogy nem okozhatok neki fájdalmat, ezért úgy értem hozzá, mintha egy törékeny porcelánbabát érintenék.


( Bella szemszöge)

Édes csók volt ez…lágy, de mégis szenvedéllyel, szerelemmel teli. Nagyon élveztem. S mikor már kezdtünk volna belemelegedni, kivágódott az ajtó, s Alice jelent meg…
Bosszankodva ránéztem, s már épp szitkozódni akartam, amikor elkapta Edward karját, s kihúzta a szobából…én meg csak kérdőn bámultam utánuk….

Remélem ez a fejezet is elnyeri tetszésetek! Vajon miért jelent meg Alice a dolgok közepette? Meg tudjátok a következő részből, addig is lehet tippelgetni a megjegyzésekben!A tippetektől nem fogok mást írni, mert már meg van az ok, csak kíváncsi vagyok mit tippeltek=)

SOK-SOK KOMMENTÁRT TESSÉK ÍRNI! * bociszemekkel néz*

Csókollak titeket!

Ui: A következő feji sztem csak a hétvégén lesz(2009.10.09-10-11)esedékes!Sajna előbb nem hiszem:(Puszi=)