2009. október 11., vasárnap


Tizenharmadik fejezet – A boldog élet


( Bella szemszöge)

Édes csók volt ez…lágy, de mégis szenvedéllyel, szerelemmel teli. Nagyon élveztem. S mikor már kezdtünk volna belemelegedni, kivágódott az ajtó, s Alice jelent meg…
Bosszankodva ránéztem, s már épp szitkozódni akartam, amikor elkapta Edward karját, s kihúzta a szobából…én meg csak kérdőn bámultam utánuk….
Senki sem szólt egy szót sem, így nem tehettem mást, minthogy várok…



(Edward szemszöge)

- Láttam! – örvendezett Alice húgom buzgón.
- Mit Alice? – adtam a hülyét. De ő már közben mutatta fejében a képet, amit látott. Látta, ahogy megkérem Bella kezét. – Ja, hogy ezt… - vigyorogtam – de ugye nem szóltál róla senkinek? – kérdeztem félve.
- Nem…még nem! Jasper teljesen hülyének nézhetett, amikor a látomásom után csak úgy felpattantam a kanapéról, és elrohantam megkeresni téged.
- Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem Jasper már hozzá van szokva ezekhez a dolgokhoz, ugyanis nem először történt már ilyen… - mondtam, miközben még szélesebbre tártam mosolyom. Mérgesen a szemembe nézett, ami nem hatott meg különösebben, hisz tudtam, hogy valójában nem haragszik a megjegyzésem miatt.
- Ugye megszervezhetem?
- Várj csak, ez azt jelenti, hogy igent fog mondani…
- Nem mondom meg…igazából nem láttam tisztán, úgyhogy még én sem tudom, de ha igent mond, ugye megszervezhetem? – könyörgött, s nézett rám boci szemekkel.
- Alice, ezt vele kell megbeszélned, de ha megkérhetlek, ne azelőtt kérdezd meg, mielőtt még megkérném a kezét, jó?
- Rendben…Bella biztos megengedi, hogy én szervezzem meg az esküvőt, mert ő szeret engem… - tűnődött – máris elkezdem szervezni a dolgokat!
- Hogy lehet valaki ilyen kicsi és mégis ennyire bosszantó?! – mosolyogtam.
- Ha-ha-ha…
- Alice, most már mennem kéne, Bella már biztosan vár…
- Menj csak… - felelte mosolyogva.
- Köszi – mondtam, majd cuppanós puszit nyomtam homlokára, és elindultam a szobám felé.

Nem időztem azon, hogy emberi tempóban közelítsem meg szobám és benne Bellám…



(Bella szemszöge)

- Oh, Edward, a frászt hozod rám! – kiáltottam fel ijedtemben.
- Tényleg? Pedig nem akartam! – nézett rám ártatlanul.
- Merre jártál? – kérdeztem kíváncsian.
- Alice látott valamit és azt akarta közölni…
- És annyira fontos volt, hogy el kellett szakítania tőlem – kérdeztem szomorkodva…
- De most itt vagyok! – mondta kedvenc féloldalas mosolyommal arcán.
Aztán pedig minden olyan gyorsan történt…egyszer csak előttem térdelt, egy kis piros dobozkával kezében…s így szólt:

- Isabella Marie Swan! Hozzám jössz feleségül?

Én hirtelen szóhoz sem jutottam, s jó pár másodperc telt el csendben, míg végül választ adtam gyönyörű kérdésére:

- Edward Cullen! Igen, boldogan hozzád megyek feleségül! – ha sírni tudtam volna, most biztosan patakokban folytak volna könnyeim, de kizárólag az öröm miatt.
Felhúzta a gyűrűt, majd felállt, mélyen a szemembe nézett, s megcsókolt…elindultunk a fal felé, erősen hozzám simult, miközben testem a falhoz nyomta. Olyan hevesen csókolt, mint még soha. Hihetetlen nagy vágyat keltett bennem. Már a puszta érintése forró tűzként futott végig bőrömön. Egy pillanatra megállt, mintha egy hang a fejében azt mondta volna: Állj!
Majd mélyen a szemembe fúrta tekintetét. Nem bírtam ellenállni a gyönyörű szempárnak. Aranyszín szeme csábított…

- Edward, ne csináld ezt! – nevettem.
- Mit? – kérdezte, mintha fogalma sem lett volna arról, amiről beszélek.
- Tudod te jól, hogy mit! Már megint elkápráztatsz! – feleltem mosolyogva.

Incselkedve nézett rám. Ajkai egyre közeledtek az enyémhez, míg végül lágyan súrolta ajkamat az övé. Majd mikor újra érintette, már valamivel erősebben tette azt. De nem úgy, hogy durva legyen és fájdalmas, hanem gyöngéd, de mégis határozottan szenvedélyes. Vad csókolózásba kezdtünk. Edward lágy csókokat lehelt először az arcomra, majd a fülem vonalát követve a nyakamra. A rövid, gyöngéd csókok után a szemembe nézett. Olyan közel volt egymáshoz az arcunk, hogy jéghideg – ami már számomra is szobahőmérsékletű – lehelete csiklandozta arcom.
Még mindig észveszejtően bódító illata van. Nem bírtam ellenállni neki. Hevesen megcsókoltam, jó hosszan. Kezdtünk belemelegedni. Felhevült testem az ő testéhez nyomtam. Edward még azt is megengedte, hogy karomat a nyaka köré fonjam, s beletúrjak bronzszínű selymesen puha hajába. Sőt a lábaimat is dereka köré fonhattam.(ez új volt nekem, hisz utoljára akkor voltunk így együtt, amikor még ember voltam)
Egyre hevesebben kapkodtam a levegőt, s Edward lélegzete is egyre szaporább lett. Hirtelen, miközben továbbra is hevesen csókolóztunk, derekát körbefogó lábamat kezdte simogatni. Egyre feljebb haladt…Gyengéden simogatott, miközben én megszabadítottam az ingjétől, feltárva ezzel tökéletesen izmos felsőtestének hófehér bőrét.
Kezével lágyan végigcirógatta testem mindenegyes porcát. Annyira felizgatott, hogy halk sóhajok hagyták el számat. Egy rántással letépte rólam összes ruhámat, s éreztem, hogy egyre szenvedélyesebb, izgatottabb lett Edward is.
Hirtelen abbahagyott mindent, s én már kezdtem megijedni, hogy nem akar, s kérdő tekintettel néztem rá, miért nem folytatjuk. Felemelt, majd gyengéden – mintha még most is törékeny porcelánbaba lennék – lefektetett arra az ágyra, ahol emberi mivoltomban feküdtem utoljára. Hatalmas kovácsoltvas ágy volt ez. Edward direkt nekem vette ajándékba. Rendkívül kényelmes ágy volt, és a célnak pont megfelelt.
Ott feküdtem előtte egy szál fehérneműben. Sóvárgó, vágyakozó tekintettek végigmért, majd letepert…
Majd végre minden ruhadarab lekerült rólunk, s átéltük életünk legszenvedélyesebb éjszakáját…
Csodálatos érzés volt! Sokkal intenzívebb, mint mikor ember voltam. Duplán annyira éreztem az érzelmeket, amik keresztülviharzottak rajtam, mint mikor ember voltam. Sőt…triplán.
Csak mikor körülnéztem, akkor vettem észre, hogy a szoba romokban hever…a falakon repedések, az ágyam eltörve, a CD-k a földön hevernek szanaszét a könyvekkel együtt. A bútorok darabokban.

- Azt hiszem lesz mit megmagyaráznunk! Ezt mind mi csináltuk? Észre sem vettem. – mondtam tűnődve.
- Tudod Bella, az első száz évedben még nagyon intenzív a vágy, a szerelem, a testi vonzalom a másik iránt, akit szeretsz. De te már háromszáz éves vagy, én pedig…inkább hagyjuk…és ezt nem gondoltam volna, hogy ekkora kárt fogunk majd okozni. Hogy ennyire…hogy is mondjam…szenvedéllyel teli együttlét lesz az első, amit vámpírként átélsz majd…velem…
- Hát…Emmett örülni fog neki…lesz mivel cukkolnia – nevettem – De Esme szerette ezt az ágyat, és én is! – mondtam lefelé görbülő szájjal.
- Ne aggódj kicsi Bellám, tudunk szerezni egy ugyanilyet… - felelte, majd megcsókolt – De most ideje lenne felöltözni és elmondani a nagy hírt – mondta miközben felemelte a kezem.
- Jó, de az összes ruhám cafatokban hever, azt sem tudom, hogy a szobának melyik részén, és így csak nem mehetek ki, nem?
- Hát, én nem ellenkeznék ellene. Elnézegetnélek így egész nap.
- Azt gondoltam! De nem hinném, hogy a családod többi tagjának is kellene tudnia, hogy nézek ki meztelenül. Még jó, hogy csak te vagy gondolatolvasó a családban.
- Tévedsz, Renesmee is az.
- Ha megkérhetlek a társaságában ne képzelj el így jó? – mutattam magamra.
- Rendben – nevetett – Alice jön, és hoz neked ruhát.

Mikor ezt kimondta, rá egy másodpercre már kopogtak is. Edward gyorsan magára kapott egy inget és egy bokszeralsót., majd kinyitotta az ajtót. Én pedig addig belecsavartam magam a takaróba.

- Szia Alice!
- Szia Edward! – mondta Alice csillogó szemekkel – Hoztam Bellának pár ruhát. Kéket, mert tudom, hogy azt szereted… - mosolygott.
- Köszi Alice, mindjárt megyünk. Ugye nem szóltál senkinek sem?
- Nem, de siessetek, mert nem bírom már sokáig. – kuncogott
- Rendben.

Edward odadobta a ruhát, mire én kimásztam az ágyból. Végigmért, csibészes mosollyal arcán, s így szólt:

- Nagyon szexi vagy.
- Edward hagyd abba! – zavarban voltam. – Szóval Alice mindvégig tudott róla? És ezért rángatott el ugye?
- Igen. – nézett rám bűnbánóan. – És ő akarja megszervezni, sőt már el is kezdte!
- Hogy lehet valaki ilyen kicsi, és mégis ennyire bosszantó? – kérdeztük egyszerre.
- Nagyon csinos vagy. Mehetünk?
- Igen.


Majd elindultunk lefelé a lépcsőn. Mindenki a nappaliban volt.

- Á, Sziasztok! Jó volt az éjszaka? – szólalt meg Emmett. Gondoltam, hogy nem hagyja ki!
- Igen, köszönjük Emmett, hogy kérdezted, ugyanis megkértem Bella kezét, és igent mondott! – ügyes Edward, ügyes.
- Ó Istenem! Végre boldogok lesztek! – rohant oda hozzánk Esme és ölelt át egyszerre mindkettőnket.
- Gratulálok fiam, hogy végre megjött az eszed!- szólalt meg Carlisle nevetve.
- Na végre, hogy elmondtátok! – vetette fel Alice. S mindenki furcsán nézett rá. – Most mi van? Én már rég tudtam és alig bírtam magamban tartani. – mondta kicsit durcásan.
- Gratula Tesó! – ölelte meg Jasper Edwardot – Bella! – s engem is megölelt. Emmett és Rosalie egyszerre jött oda.
- Gratulálunk!
- Anya! Apa! Végre összeházasodtok és egy család leszünk! – futott oda hozzánk Renesmee, egyetlen szeretett lányunk.
- Gratulálok!
- Köszönjük Jake! – mondtuk egyszerre mosolyogva.

Mindenki gratulált, Esme reggelit készített Renesmeenek és Jakenek, mindenki elfoglalta magát, és én kapva kaptam az alkalmon, hogy beszélhessek Carlisleval.

- Carlisle! – még sikerült elkapnom mielőtt elindult volna dolgozni – Beszélhetnék veled?
- Persze Bella! Mondd csak!
- Arra akartalak megkérni…hogy…az oltárhoz vezetnél?
- Ó Bella, természetesen. Ez megtiszteltetés számomra! Köszönöm!
- Én köszönöm Carlisle!
- Nincs mit! - ölelt át – Ne haragudj, de most mennem kell!
- Persze! Szia!
- Szia Bella!

Természetesen Alicera bíztam minden az esküvővel kapcsolatos teendőket. Egy hetet kapott, így Rosalie, Esme, és a lányom Nessie is besegít neki.





***



Eljött a nagy nap! Alice mindent előkészített, nekem csak az volt a dolgom, hogy lesétáljak a lépcsőn, és kimondjam azt a bizonyos szót, semmi más…mégis úgy izgultam, mint még soha.
A lépcső tetején álltam, Carlisle az oldalamon.

- Készen állsz? – kérdezte.
- Igen.

Elindultunk. Amikor a lábfejeim elhagyták az utolsó lépcsőfokot is, még nem láttam őt. Egy rövid pillanatra csodáltam a gazdagságát a fehér virágoknak, a girlandoknak, amik mind a szobában voltak, hosszú fehér szalagokat. Aztán levettem a tekintetem a mennyezetről, s kerestem a szatén szövet székeken keresztül, s végre megláttam őt. Egy boltív előtt áll, ami tele van virágokkal és szalagokkal. Alig vettem észre a család többi tagját, s akiket Alice még meghívott. Mind közül csak Edward arcát láttam, kitöltötte a látvány mindenem. Forró arany tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordul az érzelem. A zene túl lassú volt, én pedig azonnal oda akartam érni hozzá. Egyedül Carlisle szorítása tartott vissza, hogy ne rohanjak oda hozzá….És akkor végre ott voltam. Edward felém nyújtotta kezét. Éreztem csodás, hűvös bőrét és otthon voltam.
Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amit már nagyon régóta használtak, de soha nem mentek ki a divatból. Emmett röviden beszélt(ő helyettesítette a papot), a végén csak annyit mondott: „Amíg csak éltek!”
Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe, és tudtam, hogy győztem. Megnyertem magamnak őt, a világ leggyönyörűbb teremtését, és nekem ennyi elég volt. Már semmi mást nem akartam, csak vele lenni.
Majd kimondtuk azt a bizonyos szót: „Akarom!”
Emmett férjjé és feleséggé nyilvánított bennünket, és akkor Edward kezeit arcomra tette, s szenvedélyesen megcsókolt. Olyannyira szenvedélyesre sikeredett, hogy Alice köhögése szakította csak félbe.
Az esküvő és a lagzi is simán zajlott. Ez is bizonyítja Alice remek szervezőképességét.

Majd miután vége lett, Esme és Carlisle átadtak egy kulcsot, mely a saját kis kunyhónkhoz tartozott, amely nem messze volt a Cullen háztól.

- Nessie, azt hiszem jobb lenne, ha ma még itt aludnál…anyádéknak hosszú éjszakája lesz – nevetett Emmett.





***


Hazamentünk a kunyhócskánkba, s befeküdtük az ágyba. Edward mellkasára tettem a fejem, s közben a szemébe néztem. Csillogott a boldogságtól, majd így szólt:

- Isten hozott itthon Isabella Cullen!
- Isabella Cullen! Nem is hangzik rosszul – kuncogtam.
- De nem ám! A világ legcsodálatosabb neve! – felelte kábultan.
- Edward! Szeretlek!
- Én is szeretlek Bella!
- Örökkön örökké!
- Örökkön örökké!



Kedves olvasóim! Ezzel a történetemnek vége! Remélem tetszett ez a fejezet is! De ne aggódjatok,már elkezdtem írni egy másik sztorit, ami ugyanígy Twilight Saga-s. Ugyanezen a blogon fog frissülni. Még nem tudom mikor teszem fel az új sztori első fejezetét, de az őszi szünet az a nagyon maximum, amikor felteszem!

ÍRJATOK SOK KOMMENTÁRT!!!!!

Puszi:Puppy

2009. október 3., szombat


Tizenkettedik fejezet – A döntés

(Edward szemszöge)


Hosszasan töprengtem, hogy juttathatnám el búcsúlevelem életem szerelméhez. Míg végre rájöttem a legalapvetőbb dologra, ahogy közölhetem Aliceszel, hogy jöjjön el a levélért. Hisz elég csak kigondolnom és ő máris látja majd. Így erősen koncentráltam…remélem „meghallotta”…
De mi van ha mégsem hallja meg? Ha nem koncentrál rám, akkor könnyen lehet, hogy meg sem látja majd „mire készülök” . Annyira nehéz ez a semmittevés… csak várok és várok, miközben ki tudja hol jár életem szerelme?! Vajon életben van egyáltalán? NEM! Edward ilyenre nem szabad gondolnod! Miért ne lenne életben, hisz talpraesett lány! És olyan szép! Eddig is az volt – főleg számomra – de most, hogy vámpír lett…egyszerűen csodálatos!
Ez az álmodozás még gyötrelmesebbé teszi a várakozás…



(Bella szemszöge)

Hallottam ŐT…hallottam, amit gondol…s ENGEM AKART!
Most pedig arra gondol, vajon életben vagyok-e! De hát hogy ne lennék életben, hisz itt vagyok! Nem érzi a szagom? Ennyire messze van? Meg kell találnom!!! MUSZÁJ!!!
Miközben én Edward gondolatait próbáltam kihallgatni, arra lettem figyelmes, hogy Alice egyszer csak a távolba mered.

- Alice drágám, mit látsz? – kérdi tőle Jasper.

- Edward… - erre már felfigyeltem.

- Mi történt Edwarddal Alice? – kérdeztem talán kicsit erélyesebben, mint szerettem volna.
- Azt határozta el, hogy oda kell mennem hozzá…de az már homályos, hogy miért…nem értem… - tűnődött. És én sem értettem, sőt senki nem értette.
- Látod, talán csak azt akarja, hogy megmentsük.
- Nem Bella, nem ezt akarja…de köze van a dolognak hozzád.

Na erre még a nem létező vérem is megfagyott. Vajon mit titkol Edward a gondolataiban. De hisz nem tudja, hogy én hallhatom, de akkor erről tudnom kéne…nem értem….

- Alice, vissza kell mennünk! Ha ti nem jöttök, ha nektek nem ér annyit, mint nekem, akkor megértem – mondtam szomorúan – de én elmegyek, és kiszabadítom annak a szörnyű nőnek a karmai közül.
- És mégis, hogyan gondoltad? – szólalt meg most először Jacob. – Egyedül nem fog sikerülni! – figyelmeztetett összeszűkült szemekkel.
- Mért ne sikerülhetne? Erősebb vagyok, mint hinnéd! – mondtam durcásan.
- Bella, ne csináld ezt! Edward nem akarná, hogy kockáztasd az életed miatta.
- Pedig most pontosan azt teszi! Ha nem fogtátok volna fel eddig, akkor most közlöm veletek: Edward az életem, nélküle nem bírok élni, felfogtátok? – s azzal elrohantam.

Ha tudtam volna sírni, bizonyára könnyek zápora hullott volna arcomra, miközben gondolataim csak úgy száguldoztak fejemben. De központjuk még mindig Edward volt. Meg kell találnom. Vissza kell mennem hozzá. Nincs messze, érzem. S ahogy egyre közelebb értem hozzá, egyre jobban éreztem csodálatos illatát. Majd megláttam a kastélyt. Szép volt, de nem az én stílusom. Mindenesetre követtem a szagot, és a gondolatokat…

„Ó Istenem, nem hiszem el, hogy nem láthatom többé!”
„Megint megbántom, megint fájdalmat okoztam neki, megint elhagytam!”
„Hogy tehettem ezt vele?”
„Most biztosan az lesz, amit Alice mutatott!”

S ekkor egy képet láttam a fejében, mely engem ábrázolt, ahogy elmentem Aro-hoz Volterrába, s azt kértem, hogy vessen véget az életemnek.
Időm sem volt ezt végiggondolni, mert jött a következő gondolat:

„ De ha ezt teszi, követem én is. Megszököm innen, s én is elmegyek Aro-hoz, s megkérem végezzen velem is!”

Nem hagyhatom, hogy ezt tegye.
Már nagyon közel jártam…megpróbáltam beleférkőzni a gondolataiba, s ezt suttogtam neki a gondolataimon keresztül, mikor már az ablakánál jártam:

„ Ne gondolj ilyen butaságokat Edward! Nem emlékszel, Te mondtad, hogy a jövő állandóan változik, méghozzá a döntéseink alapján. Én meghoztam a döntésem: nem hagylak elmenni. Nem hagyom, hogy a könnyebb utat válaszd, s megint elhagyj! TE VAGY AZ ÉLETEM EDWARD!”

Valószínűleg nagyon furcsán érezhette magát, hogy hallja a gondolataimat, mert eléggé meglepődött kifejezést ült arcára.
Nevetnem kellett rajta, s bár csak kuncogtam, Edward mégis meghallotta, s az ablak felé sietett. Kinyitotta, s mikor meglátott, aranyszín szeme folyékony topázzá vált, s úgy csillogott, mintha tűz égne benne.

- Ó Bella! – húzott be magához – Úgy örülök, hogy látlak!
- Én is örülök Edward! – majd magamhoz húztam, s olyan szenvedélyesen csókoltam meg, mint még soha. Volt ebben a csókban öröm, bánat, szenvedés, kín, fájdalom, szerelem, „egyszerű” szeretet, s rendkívüli hiány és megbocsátás.
- Hogy jutott eszedbe, hogy ide gyere? – na nem mintha nem örülnék neki – csak megleptél. – mondta csibészes mosollyal arcán.
- Nem gondoltad, hogy eljövök igaz?
- Nem. – hajtotta le fejét bűnbánóan. Az álla alá nyúltam, s felemeltem fejét, hogy szemébe nézhessek.
- Akkor nem is mersz elég jól. Itt vagyok. Szeretlek és örökké szeretni foglak Edward Cullen! Ha akarod, ha nem!
- Hogy ne akarnám? – kérdezte.
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba! – mondtam mélyen a szemébe nézve.

Nem szóltunk egy szót sem. Csend ült a szobára. Még a kinti zajok is megszűnni látszottak. Csak mi voltunk és az érzelmek, melyeket anélkül is ki tudtunk fejezni, hogy szavakba öntöttük volna.
Hozzábújtam…

- Nagyon rég várok már erre, tudtad? – kérdeztem kissé szórakozottan. Ha képes lennék rá, most biztosan bíborvörösben pompázna arcom.
- Én is. Meg erre is… - azzal ajkait enyémre tapasztotta.

Először finoman, majd egyre hevesebben csókolt. Bele mentem a játszmába, hisz nagyon rég nem éreztem ilyet. Vágytam a lelkére s testére egyaránt. Éreztem, ahogy tombol bennem a vágy. Ahogy az érintése egyszerre éget fel mindent bennem, s fagyaszt jéggé.
Testem közelebb húzta magához, s szinte már eggyé váltunk. Nem volt ellenemre közelsége, sőt kifejezetten felizgatott. Sosem éreztem azelőtt ilyet. Tudtam, milyen érzéseket képes kiváltani belőlem már csak az is, ha rám néz, de ez…ez más volt. Kifejezetten más.
Egyre gyorsabban kapkodtuk a levegőt mindketten, s felhevült testét percről percre közelebb nyomta az enyémhez. Éreztem, ahogy kezét óvatosan blúzom alá csúsztatja, majd felkap, s az ágyra cipel. Kezét továbbra is blúzom alatt tartja, de közben helyet kér szemeivel, hogy fölém helyezze testét. Szememmel intek, hogy örülnék neki, ha megtenné.
Megint szenvedélyesen csókolni kezdett, - s én önkéntelenül is – mohón a nyaka köré fontam karom, s beletúrtam hajába, mindeközben lábamat dereka közé kulcsoltam, s egész közel húztam magamhoz testét. Ki akartam élvezni testének mindenegyes porcikáját. Mindet megakartam kicsit ízlelni, érinteni, kényeztetni. Épp azon voltam, hogy megszabadítsam ingétől, mikor kopogásra lettem figyelmes.
Edward a szemembe nézett sajnálkozó, de rémülettel teli tekintettel.

- Ő az ugye? Sookie?
- Igen. Bella…Bella…el kell tűnöd innen. Nem láthat meg itt. Ha itt talál, megöl. – mondta kétségbeesetten.
- Szökjünk el. Gyere, ki az ablakon. Nagyon gyors vagyok, és nálad nincs gyorsabb vámpír a világon! És ha esetleg utánunk jönne…a családod…
- Akik most már a Te családod is Bella – szakított félbe, miközben végigsimított arccsontomon, ahogy akkor tette, amikor először megérintett a tornaterem előtt.
- Szóval a családunk itt van nem messze. Tudnak segíteni…és valld be, hogy Emmettnek kifejezetten örömet okozna – kuncogtam.
- Igen ebben igazad van drága Bellám.
- Akkor? Megyünk?
- Nem akarom kockára tenni sem a Te, sem pedig a családunk életét szerelmem!
- De Edward, nem látod, hogy pontosan azt teszed? – siránkoztam – Nem tudok nélküled élni, nem érted? Nem bírom ki, hogy még egyszer el kelljen szakadnom tőled… - oda jött hozzám, kezei közé fogta arcom, majd így szólt: - Szeretlek! – majd megcsókolt, kézen fogott, s kiugrott az ablakon, majd futásnak eredtünk, EGYÜTT!

Csak futottunk, örömtől felszabadultan. Mindeközben hallottuk ahogy Sokkie szitkozódik, hogy Edward elment és, hogy majd még megkeserüli, de minket nem érdekelt, csak mosolyogtunk rajta!
Rövid idő után arra a helyre értünk, ahol találkoztam a Cullen családdal, de már nem voltak ott.

- Miért nincsenek itt? Az előbb még itt voltak, itt találkoztunk. Hogy lehet ez? Miért mondtak le rólunk?
- Nem mondtak le rólunk Bella, csak megtették, amit kértem…ne aggódj, semmi bajuk nincs! – mosolygott.
- Jó…nem aggódom…menjünk! Már biztosan otthon vannak…
- Rendben.



(Alice szemszöge)


Hogy hagyhattam, hogy Bella elmenjen? Ha bármi baja esik, Edward a fejemet veszi, az biztos!
Az egész család a nappaliban ült, s a ma történteken elmélkedett.
A szobában csend honolt, senki sem moccant. Renesmee mélyen maga elé meredt, Jake pedig mellette ült, s mellkasára vonta őt, Rose is a gondolataiba merült, még Emmett sem nevetett. Esme és Carlisle egymás kezét fogva ült a kanapé egyik végében, s mindketten Renesmeet nézték. Jasper pedig szenvedett a sok fájdalomtól. Próbálta nem mutatni, de én láttam rajta, hogy nagyon megviseli a rengeteg érzelem.
Minden az én hibám! Nem szabadott volna megengednem, hogy bármelyikük is ott maradjon! Bellával kellett volna mennem Edwardért. Sőt már Edwardnak sem szabadott volna megengednem, hogy ott maradjon önként! Nem, nem szabadott volna! Nem igaz, hogy lehettem ilyen ostoba!



(Renesmee szemszöge)

Az még oké, hogy apám elhagy – MEGINT – vagyis inkább először, mert igazából azt sem tudta, hogy létezem, na de hogy anyám is. Akivel csak egymásnak voltunk 300 éven át! Nem hiszem el, hogy képes volt visszamenni érte. Pont érte, aki elhagyta, aki örökké megváltoztatta az életét.
Bár valahogy meg tudom érteni. Hisz nagyon különös az ő szerelmük. Nem csak azért, mert anyám egy vámpírba szeretett bele – bár kétségtelenül ez sem egy utolsó szempont a furcsaságok közül – de nem csak emiatt fura és különös az ő szerelmük. Hanem azért, mert olyan intenzív, nem csak vámpír létükre, hanem akkor is, amikor anyám még ember volt, hogy ilyet még elképzelni sem tudtam volna. Végigkísértem anyám szenvedéseit a 300 évem alatt és néha komolyan mondom, hogy vele együtt szenvedtem én is, annyira keserves volt már csak az is ahogyan rám nézett. Fogalmam sem volt, hogy apám ennyire fontos neki. Pedig nagyon sokat beszélgettünk erről az évek során. Sok mindent elmesélt anya. Mindent tudok arról, hogy mikor, mit és hogyan csináltak együtt. Milyen helyekre vitte el apa, mikor mutatta be a családjának, hogy jött rá anya, hogy apa vámpír. Minden részletet tudok, még sem tudtam átérezni a helyzetét…egészen mostanáig.

Valami olyan furcsa érzésem van Jacob iránt. Annyira más, ha vele vagyok. Biztosan nem barátság, ebben egész biztos vagyok, hisz ezt már az elején tudtam, amikor először megláttam.
Ez az érzés olyan furcsa. Anya mesélt nekem róla. Talán úgy két éves lehettem – mármint testileg…természetesen agyilag már vagy tíz voltam. Ekkor mesélt először apáról. Addig mindig halogatta a dolgot és ha kérdeztem felőle, mindig ezt felelte: „ Majd ha elég érett leszel, elmondom!”
Nagyon untam már, és akkor végre mesélt róla. Mesélt arról, mit érzett, mikor először meglátta. Mit érzett, mikor először megérintette, mikor először beszélt vele, mikor először találkoztak, mikor apa dühösen nézett rá, mikor lágy topáz színű szemébe nézett, mikor először megcsókolta, amikor elvitte a családjához – akik most már az én családom is – amikor először szeretkeztek…mindenről tudok…mindent megosztott velem, s ezt becsültem…
Arra, amit a szerelemről mesélt, szóról szóra emlékszem.
Azt mondta: „ Ha egyszer majd szerelmes leszel Nessie, az lesz a világon a legcsodálatosabb érzés, majd meglátod! Egyszerre felemel, s romba dönt. Egyszerre perzsel fel, s dermeszt meg. Felemelő érzés, amikor azzal lehetsz, akit szeretsz. Az már keményebb dió, ha az illető akit szeretsz, nem viszonozza érzelmeid. De ilyen is van az életben. Hisz, ha nem lennének csalódások, akkor nem lenne miből tanulnunk!”
Az utolsó mondatnál mindig elszomorodott….
Én pedig mindig azt válaszoltam neki: „ Anya, én sosem leszek szerelmes, mert félek a csalódástól!”
És lám, most mégis abban a cipőben járok, amiben ő 300 éve…




(Bella szemszöge)

Megérkeztünk a Cullen házhoz. Boldogan egymás szemébe néztünk, majd kézen fogva kinyitottuk az ajtót, s beléptünk a házba.
Mindenki néma csendben, a gondolataiba merülve ült a szoba valamely szegletében, észre sem véve jöttünket.
Edwarddal egymásra néztünk, majd mosolyogni kezdtünk.

- Halihó, haza értünk! De jó újra itthon! Nagyon jó volt a nászút, élveztük…nem is üdvözöltök bennünket? – kiáltotta Edward. Még a lélegzetem is elállt attól, amit mondott. Bár kétségtelenül felrázta vele a társaságot az igaz, de akkor is meglepett.
- Edward! Bella! – Alice kapcsolt először. – Úgy örülök, hogy itt vagytok! Nem tudtam mi lesz, ha történik veletek valami! – mondta, miközben egyszerre magához ölelt minket.
- Anya! Apa! De jó, hogy itt vagytok – ugrott fel Jacob karjaiból a lányunk.
- Nessie! Kislányom, olyan jó hogy látunk! – mondtuk szinte egyszerre Edwarddal.

Ezután mindenki egyenként oda jött és üdvözölt minket. Tényleg olyan volt, mintha egy kirándulásról jöttünk volna, s rég nem látott családunkkal ölelkeztünk volna.
Esme nekilátott valami ételnek. A többieknek pedig el kellett mesélnünk, hogy szabadultunk Sookie karmai közül – persze a forró részeket kihagytuk.

A vacsora után, Jake és Nessie elmentek aludni. Emmett és Rose eltűntek valahová. Jasper Aliceszel sétálgatott a ház körül, Esme pedig Carlisleval volt, így Edwarddal kicsit eltűnhettünk beszélgetni.
Felmentünk a szobájába. Nagyon rég voltam már itt…utoljára emberként…vagyis nem…de azt nem nevezném túlzottan jó alkalomnak. Tudniillik, amikor az ember egy búcsúlevéllel és egy üres házzal találja szembe magát nem kellemes dolog.
Mindent újra szemügyre vettem, s megálltam az üvegajtó előtt.
Edward mögém lopózott, s gyengéden átkarolt a derekamnál fogva.

- Szeretlek! – suttogta a fülembe.
- Én is szeretlek! – mondtam neki.

Maga felé fordított, s így szólt:

- Bella, kérdezhetek valamit?
- Persze Edward.
- Hogy…Te…hogy tudtál olvasni a gondolataimban? És én, hogy láthattam a Te gondolataidat?
- Gondoltam, hogy ki fogsz térni erre is a ma este folyamán. Nos nagyon érdekes dolog mi?
- Igen az… - nézett rám azzal a kedvenc féloldalas mosolyommal.
- Hát…tudod van egy pajzsom…
- Egy pajzsod?
- Igen…
- És ezzel a pajzzsal védem az elmém…ezért nem tudtál belelátni a fejembe…
- Szóval akkor ezért volt…de akkor Te hogy tudtál olvasni az enyémben?
- Ha nem szakítanál félbe folyton, akkor talán el tudnám mondani – válaszoltam kissé csípősen, de nem haraggal. S ő csak mosolygott, így folytattam. – Szóval ezzel a pajzzsal képes vagyok arra, hogy kitoljam másokra és megvédjek másokat is az olyan képességektől például, mint a tiéd. De arra is képes vagyok, hogy levegyem a pajzsot az elmémről, így láthattál bele a fejembe. A magyarázat arra, hogy miként olvastam én a tiédben, roppant egyszerű. Két képességem van. Az egyik ez a pajzs, a másik pedig az, hogy áttudom venni a képességeket. Legalábbis a gondolatolvasást. Alice jövőbe látó képességét és Jasper érzelem manipulációit sajnos nem. – mosolyogtam.
- Értem – felelte meglepetten. – Mindig tudtam, hogy különleges vagy – mondta mosolyogva, s megcsókolt…




(Edward szemszöge)


Tudtam, hogy különleges, de mindig azt hittem, hogy csak számomra. De…hű… két képesség egyszerre, ez nem semmi.

Gyönyörű volt, mint mindig. Édes csókot leheltem ajkára, miközben arcát kezeim közé fogtam. Még mindig nem szoktam meg, hogy nem okozhatok neki fájdalmat, ezért úgy értem hozzá, mintha egy törékeny porcelánbabát érintenék.


( Bella szemszöge)

Édes csók volt ez…lágy, de mégis szenvedéllyel, szerelemmel teli. Nagyon élveztem. S mikor már kezdtünk volna belemelegedni, kivágódott az ajtó, s Alice jelent meg…
Bosszankodva ránéztem, s már épp szitkozódni akartam, amikor elkapta Edward karját, s kihúzta a szobából…én meg csak kérdőn bámultam utánuk….



Remélem ez a fejezet is elnyeri tetszésetek! Vajon miért jelent meg Alice a dolgok közepette? Meg tudjátok a következő részből, addig is lehet tippelgetni a megjegyzésekben!A tippetektől nem fogok mást írni, mert már meg van az ok, csak kíváncsi vagyok mit tippeltek=)

SOK-SOK KOMMENTÁRT TESSÉK ÍRNI! * bociszemekkel néz*

Csókollak titeket!

Ui: A következő feji sztem csak a hétvégén lesz(2009.10.09-10-11)esedékes!Sajna előbb nem hiszem:(Puszi=)

2009. szeptember 30., szerda


Halihó^^


Bocsánatot szeretnék kérni, hogy ennyit "kések" a fejezettel. De akik olvasták a kommentájaimat az utolsó fentlévő fejezetnél, azok tudják, hogy miért. Ugyanis beteg voltam, és rengeteg a pótolni valóm. Betegségem alatt feltettem egy új fejit, de sajnos a hétvégén nem tudtam frissíteni, mert vagy a halálomon voltam/=)/, vagy pedig tanultam. Sajnálom és tényleg ne haragudjatok, legszívesebben egész nap a sztorit írnám, de sajna ez a hét ilyen, hogy nincs egy percem sem. Minden napom teli zsúfolva ilyen értelmetlen dolgokkal *mint töri,matek,angol,fizika,francia,stb sz*rságok*

Csak azért írok, hogy a hétvégén (2009.október 2-3-4) BIZTOSAN * hangsúlyozom BIZTOSAN* lesz új fejezet.

Remélem azért nem haragszotok rám nagyon, és azért kicsit (nagyon) várjátok az új fejit!

Csókollak titeket és aztán tanuljatok ám=)

2009. szeptember 22., kedd


Tizenegyedik fejezet – Fájdalmas pillanatok


(Edward szemszöge)


„ Bellára, egyedül rá van szükségem! ”

Visszhangzott a fejemben. Hogy tehettem ezt vele, MEGINT? Hogy vagyok képes ezt tenni az általam szeretett lénnyel? Talán mégis szörnyeteg vagyok. Mert csak egy szörnyeteg képes ilyesmire. Talán jobb is Bellának, ha nem tölti az idejét egy olyan szörnyeteggel, mint ÉN!
De mégis…már most iszonyú hiányérzetem van. Nem bírom elviselni, hogy nem láthatom többé. S már Ő is vámpír, tehát már azt sem mondhatom, hogy: „ A Te sebeidet begyógyítja majd az idő, bár én nem felejtelek el, de majd elterelem a figyelmem valamivel…” Azzal hazudnék neki…MEGINT! Ahogy akkor tettem. Már az Ő sebeit sem gyógyítja be az idő, ahogy eddig sem tette. Nem feled el sosem. És Én sem Őt! De már nem láthatom többé. Örökre itt ragadtam.
Bella bele fog halni a fájdalomba, ha megtudja mit tettem! Úgy lesz, ahogy Alice megjósolta. Mért nem hallgattam rá, s próbáltam meg kitalálni valamit? Biztosan lett volna valami megoldás! Az nem lehet, hogy nem! Látnom kell! Éreznem kell! Csókolnom kell! CSAK MÉG EGYSZER! MUSZÁJ!!!



***


Még évődtem, s gyötörtem magam egy darabig, mikor eszembe jutott valami! Így hát lementem az alsó szintre Sookiehoz és a többiekhez!


- Sookie!
- Igen Edward? – csillant fel a szeme.
- Kaphatnék pár papírt, tollat és egy borítékot?
- Minek az neked? Csak nem szerelmes levelet írsz a Te Belládnak?
- De igen, valami gondod van vele? - kérdeztem tőle erélyesen.
- És ha van?
- Nem érdekel…
- Na ide figyelj Edward… - termett ott előttem hirtelen, de nem ijedtem meg tőle. Csak álltam ott továbbra is céltudatos, határozott és egyben dühös arcot vágva, próbálva leplezni fájdalmam. – Te itt nem vendég vagy, vagy családtag, hanem egy „ játékszer ”, akivel azt csinálok, amit akarok, és aki azt csinál, amit ÉN mondok. Tehát ha én adok papírt meg egyebeket, amire szükséged van, akkor írsz neki levelet, amiben megvallhatod, mennyire sajnálod, s elsírhatod a bánatod neki, de ha nem, akkor nem. Szóval viselkedj rendesen, mert csakis kizárólag TŐLEM függsz Edward, s ehhez jobb, ha hozzászoksz.

Morgást hallattam magamból, amellyel közöltem egyben a véleményemet is arról, amit most elmondott, de Ő továbbra is csak mosolygott. És ez bosszantott.

„ Legszívesebben megölném!” – gondoltam.

„ Olyan édes, amikor ilyen morcos!” – gondolta.

Sookie gondolatain kívül még ott volt Will, Alex, Lor és Charlotte gondolata. De az ő gondolataik többnyire semlegesek voltak. Egyik sem az imént történtekről szólt.

Egy pillanatra elkalandoztam, mikor Sookie-t hirtelen a hátam mögött éreztem.

- Itt a papír, a toll és a boríték, amit kértél. Írd meg és feladjuk! Megfelel?
- Nem, Alicere akarom bízni…
- Edward nem gondolod, hogy túl sokat képzelsz magadról?
- Nem, csak ezt akarom és kész! Vagy elfogadod, vagy kitalálok valamit, hogy kijussak innen minél hamarabb! – fenyegettem.
- Rendben, akkor Alicere bízzuk…De mégis, hogy fogsz neki szólni?
- Megoldom. Ez legyen az ÉN gondom, rendben?
- Rendben. – majd jelentőségteljesen bólintottam egyet és felvonultam a szobámba.


Leültem, s írni kezdetem, ami jött belőlem.


„ Kedves Bella!


Annyira sajnálom. Én…én esküszöm, hogy nem volt más megoldás. Tudod, hogy szeretlek, és soha többé nem akartalak elveszíteni, de meg kellett védenem TÉGED, Renesmeet, meg a többieket. Meg kell értened…Belehalok a hiányodba. Ó, drága Bellám, könyörögve kérlek bocsáss meg nekem! Gyűlölöm magam és életem végéig nem bocsátom meg magamnak, hogy kétszer is képes voltalak elhagyni…magadra hagyni…egyedül…
Gyűlölöm magam…
Ne haragudj!


Szerető Edwardod!”


Beraktam a borítékba, s ráírtam: „ És az oroszlán beleszeretett a bárányba!”

Most már csak azt kell kitalálnom, hogy juttatom el Alicehez.





(Bella szemszöge)

Még, jó, hogy vámpír létemre nem „örököltem” az emberi életemből az ügyetlen tájékozódó képességem! Tisztán emlékszem az útra. Sajnos lassabban kell haladnunk Claire miatt, hiszen ő csak félig vámpír. Nem bír olyan sokat, mint mi.
- Bella, messze van még? – kérdezte Jake.
- Már nem olyan sok, csak egy kicsit bírd még Claire.
- Figyelj Bella, nem vesszük hasznát Clairenek, ha nem hagyjuk pihenni és kipurcan teljesen. Szükség van az erejére, ah odaértünk, de ha nem pihen, mire odaérünk, teljesen elmegy az ereje, s csak hátráltatni fog minket…
- Nem értem, hogy lehetsz ilyen nyugodt Jacob. Hisz Nessie is ott van. Úgy tudtam szereted. Úgy tudtam bevésődött. Vagy nem így van? Tudom, hogy utálod Cullenéket, de ott van Nessie is…Ő is veszélyben van – szinte már üvöltöttem – vagy már Ő sem érdekel?
- Bella te is tudod, hogy nem erről van szó. És azzal is tisztában vagy, hogy nekem van igazam. Ne izgasd fel magad. Nem lesz bajuk. Ne aggódj! Pihenjünk egy kicsit. Csak egy fél órát…addigra Claire is összeszedi magát és indulhatunk is, megfelel?
- Igazad van Jake…ne haragudj. – vallottam be magamnak is egyben.




( Renesmee szemszöge)


„ Nem hiszem el, hogy megtette! Nem bírom Bellát, de ez azért mégiscsak tapló dolog volt tőle!” - üvöltötte a fejében Rosalie.

„ Ó, miért tette ezt. Hogy volt képes Bellát és minket is csak így elhagyni. Ez nem Edward. Ez nem az én fiam!” – hallottam Esme fejében.

„ Ez nem igaz. Pedig még a látomásom is megmutattam neki, hogy lássa mit tesz Bellával, ha megint elhagyja! ÉS ennek ellenére is képes volt megtenni! Ez nem hiszem el! Edward most olyan szívtelen volt. Hogy lehet ilyen a bátyám?!” - gondolta Alice, kicsit szomorúan, de mégis haraggal telien.


- HAGYJÁTOK MÁR ABBA!!!!! – üvöltöttem fel!

Mindenki megállt, s meglepetten nézett rám!

- GYŰLÖLÖM, AMIÉRT EZT TESZI! FOGADJÁTOK EL, HOGY NEM OLYAN, AMILYENNEK HITTÉTEK! HOGY KÉPES MEGINT ELHAGYNI ANYÁT ÉS ENGEM ÉS TITEKET IS! ÉS HAGYJÁTOK ABBA, HOGY FOLYTON SZIDJÁTOK A FEJETEKBEN! NEM AKAROM HALLANI, ÉRTSÉTEK MEG! – kiabáltam teljes torkom szakadtából, könnyektől elcsukló hangon!


Esme jött oda hozzám, átölelt, s megpróbált megvigasztalni, hozzáteszem, nem sok sikerrel.

- Ó, kicsikém! Ne gyűlöld őt. Csak azt tette, ami mindenkinek a legjobb.
- Igen? Az mért jó mindenkinek, ha elveszítik azt, akit szeretnek, vagy akit csak éppen most ismertek meg, s még csak most kaptak vissza? Vagy az mért jó mindenkinek, hogy Ő nincs itt? Esme, neked jó? Alice neked jó? És Anyának jó? Na és nekem? Csak mert nekem egyáltalán nem jó. És azt sem hiszem, hogy anyának jó lesz…bele fog halni tudod? És Alice-en is látszik, hogy gyötri a dolog, hogy nincs többé Edward. És azt sem hiszem, hogy neked olyan jó lenne, hogy nem láthatod többé az első fiad… - sírtam tovább.
- Ebben igazad van szívem. De Edward meg akarta védeni a családját. S azt szerette volna, hogy senkinek ne essen bántódása, ezért áldozatot vállalt, méghozzá kemény áldozatot. Megint el kellett hagynia édesanyádat, aki szerelmet, lágyságot hozott az életébe, s a csak most megismert lányát, téged. Az egész családját. Carlislet, aki teremtette, s aki apja helyett apja volt, Alicet, aki a legjobb barátja is volt egyben, Emmettet, aki felvidította, ha rossz volt a kedve, Rosaliet, akivel folyton vitázott, Jaspert, akivel imádott vadászni, és engem, akit ÉDESANYJÁNAK tekintett… - láttam rajta, hogy ha tudna sírni, most megtenné, ahogy a többiek is. – Szóval kérlek NE utáld azért, amit tett, mert hidd el, neki sem könnyű most…sőt…neki a legnehezebb mindannyiunk közül.


Esmenek igaza volt. Nem szabad őt utálnom. Csak azt tette, amit tennie kellett.

- Akkor vissza kell mennünk érte… - csúszott ki a számon.
- Mi? – kérdezte Alice.
- Menjünk vissza érte – pattantam fel Esme karjai közül.
- Az nem lehet…nem akarná… - mondta Carlisle.
- De nem adhatjuk fel ilyen könnyen! Vissza kell mennünk érte! Ki tudjuk szabadítani! Ti is tudjátok!
- Nem Renesmee. Nem megyünk vissza! Nem mehetünk vissza! Nem akarná, hogy visszamenjünk érte!
- De igen, vissza kell mennünk!
- Nem! Gyere, menjünk haza!
- Jó! – mondtam kissé durcásan, de ugyanakkor szomorúan.



(Bella szemszöge)

- Mehetünk már végre?
- Még öt perc!
- Aj…


Várjunk csak! Ezek ismerős szagok! Mire ezt kimondtam – persze csak gondolatban – addigra elkezdett rezegni a bokor. Mindhárman odakaptuk a fejünket.

- Jake, NE! Ezek Cullenék…felismerem a szagukat – kiáltottam Jakere még pont időben. Már támadni akart.
- Ohhh…jó…


- Alice – kiáltottam.
- Ó, Bella! Úgy örülök, hogy látlak!
- Anya!
- Ó, kicsim! Ne aggódj, itt vagyok, most már minden rendben lesz! – szorítottam magamhoz.
- Hé Bella!
- Emmett! – ő is magához szorított, de most már nem fájt az ölelő kezében lenni!
- Jasper! – kiáltottam.
- Szia Bella! – örvendezett ő is hasonlóan – Kevésbé örülj, mert kikészülök az érzelmeidtől – nevetett.


- Jól van. – nevettem én is.
- Rosalie! – nyújtottam a kezem.
- Ne butáskodj már Bella! Gyere ide, hadd öleljelek meg!
- Carlisle, úgy örülök, hogy látlak!
- Én is neked Bella!

Ekkor kezdtem rájönni, hogy valami nincs rendben. Mindenki olyan szomorú arcot vágott, mikor kilépett a bokrok közül. Hiányérzetem volt. S ekkor pillantottam meg, hogy már senki nem jön a bokrok közül, viszont egy valaki még mindig hiányzik: Edward. De azt gondoltam, hogy csak tréfál, így a többiek felé fordultam, - akik látták zavarom – még mindig mosolyogva, s így szóltam:

- Hol van Edward? Csak nem tréfálkozik? - majd miközben körbenéztem, így folytattam – Edward gyere elő, tudom, hogy itt bujkálsz valahol!

De nem jött elő!

- Na, gyerünk, mi lesz már? – mosolyogtam továbbra is.

S ekkor körbepillantottam a körülöttem lévő arcokon, s rajtuk sajnálatot, szomorúságot véltem felfedezni.

- Hol van Edward? – kérdeztem kétségbeesett hangon. – Hol van? – ha tudtam volna sírni, most már patakokban ömlött volna a szemeimből, az bitos.
- Bella – szólalt meg Carlisle – Edward… Edward…nem jött velünk…
- Azt én is látom Carlisle, de akkor hol van? Hová ment? – kérdeztem idegességgel és kétségbeeséssel keveredett hangon.
- Skóciában kellett maradnia…
- De…de….miért? Miért nem jött vissza hozzám? Már nem kellek neki? MEGINT? – s mindenki ámulatára könnycseppek szabadultak ki a szememből. Fogalmam sincs hogy lehetséges ez, hisz a vámpírok nem tudnak sírni.
- Bella…Bella…Te sírsz? – rohant oda hozzám Alice – Igen Bella, te határozottan sírsz. De hogy lehetséges ez?
- Nem érdekel Alice…azt akarom tudni Edward mi a francért maradt Skóciában? Nem akar engem? Megint elhagyott?
- Nem Bella, nem erről van szó. Ahhoz, hogy mi eljöhessünk…neki ott kellett maradni. Ez volt az ára annak…hogy sem neked, sem Renesmeenek, sem pedig a családnak, ne essen bántódása, sem most sem pedig máskor…legalábbis Sookie és családja által…fizikailag… - tette még hozzá.
- Uramisten! Nem…ez nem lehet – s már zokogtam, nem bírtam abbahagyni a sírást – Alice, kérlek mondd, hogy ez egy vicc…KÉRLEK!
- Sajnálom Bella!

Odaborultam a karjai közé, s csak zokogtam és zokogtam.

- Sssss Bella…ssss…nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! – de én nem tudtam megnyugodni, egyszerűen nem ment! – Ne sírj Bella, ne sírj!
- Alice…majd megszakad a szívem!!! Hogy veszíthettem el megint, mikor még csak most kaptam vissza? Nem lehet ennek így vége! Nem hagyhatom ott! Nem lehet! Ha meg kell halnom érte, inkább meghalok, csak még egyszer láthassam! Látnom kell Alice, látnom kell! – sírtam tovább. – Kérlek Alice! Vissza kell mennem hozzá…érte…vissza kell mennem! Meg kell mentenem ŐT! Alice, Te is tudod, hogy vissza kell mennünk érte! Muszáj!
- Bella, Edward sem akarná, hogy visszamenj érte! Tudja, hogy akkor veszélybe sodornál mindannyiunkat, magadat is beleértve. Ez nagyon veszélyes lenne!
- De Alice! Tudom, hogy te is vissza akarsz menni! Érzem! Kérlek…muszáj segítenünk rajta! Még nem vagyunk messze, hamar visszaérnénk! És téged ismerve, nem tartana sokáig kihozni onnan Edwardot! – mosolyogtam kicsit. De mosolyom mögött megbújt a fájdalom, a remény, s a kétségbeesés, hogy a válasza nem lesz.
- Igen Bella, jól érzed, hogy vissza akarok menni! Edward nem csak a bátyám, hanem Jasper után a számomra legfontosabb „ember” – mondta, közben jelentőségteljes pillantást vetve Jasperre – és egyben a legjobb barátom is. Nagyon szeretem Edwardot Bella. Természetesen nem úgy, mint Te, de szeretem, tiszta szívemből. Mégis tudom, hogy nem mehetünk vissza érte. Bármennyire is szeretnék, nem lehet.
- De igen Alice! Lehet…sőt…kell!!! Nem hagyhatjuk cserben!

Alice már csak megrázta a fejét. Tudtam, hogy a csatát elveszítettem. Nem nyerhetek! Őket nem győzhetem meg, de Én még elmehetek! EGYEDÜL!
Megpróbáltam kitolni a pajzsom, felhasználva Renesmee lányom képességét! Kitoltam, addig amíg tudtam, mindaddig, míg meg nem hallottam a remény hangját! Borzasztó volt! Mindent és mindenkit egyszerre hallottam. Értem már, hogy Renesmee és Edward miért is kapcsolják ki többnyire ezt a képességüket!
Mikor meghallottam a remény hangját, felcsillant bennem egy fénysugár, mely új erőt adott.
Hallottam ŐT…hallottam, amit gondol…s
ENGEM AKART!




Remélem ez a fejezet is tetszett! A következő fejezet szerintem csak a hétvégén kerül fel, de most hálásak lehettek, mert hamarabb tettem fel új fejit, úgyhogy ezért cserébe:


NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON SOK KOMMENTÁRT KÉREK!♥ ♥ =) ♥ ♥


Puszillak titeket:Puppy

2009. szeptember 20., vasárnap

Tizedik fejezet – Szörnyű döntés

(Bella szemszöge)

Csak futok, csak futok, hajam lobog a szélben. Nem gondolok másra, csak arra, hogy kijutottam. Semmi más nem lényeges…csak is az, hogy mindjárt Edward karjaiban lehetek…újra.
Fogalmam sincs hol vagyok. Szeles, esős, hideg város ez, mi elém tárul…talán Anglia…majd hirtelen a távolban meglátok egy táblát, melyen ez áll: „ Skócia ”
Rendben. Innen kicsit hosszabb lesz az út, mint számítottam, de nem adhatom fel, hisz Edward a cél.




***


Nem is volt olyan vészesen hosszú az út. Hamarabb értem Forks városka határába, mint gondoltam. Fűtött a vágy, hogy végre újra ölelhessem Edwardot, s láthassam gyönyörű szemét, melyben izzik majd a szerelemre való vágyakozás. S ez a szerelem immáron végre be is teljesülhet. El akartam mondani neki mindent, mit érzek most jelen pillanatban, illetve mindent amit éreztem. Szerettem volna magyarázatot kapni, hogy miért hagyott el. De mindezekre csupán azután szerettem volna választ kapni, miután magamhoz öleltem, s szenvedéllyel teli csókkal köszöntöttem.
Persze az egész Cullen családot látni szerettem volna már, még Rosaliet is. Mindenki hiányzott valamiért. Esme a gondoskodása és rendkívüli szeretete miatt. Carlisle a megértése és a szintén rendkívüli szeretete miatt. Emmett a szekálása miatt. Alice…szerintem őt nem is kell ragoznom miért…és Jasper is hiányzott…de főleg Edward. Nem hittem volna, hogy újra láthatom még őket valaha is. És persze a lányomat is látni szerettem volna már. Aggódtam, jól van-e, sikerült-e megemésztenie, hogy végre megismerhette az apját és az egész családját!?
Mind hiányoztak…szükségem volt rájuk….a lételemem voltak.
Így amikor végre a Cullen házhoz értem…nagy meglepetés fogadott…




(Edward szemszöge)


- Mi az, hogy nincs itt? Nem szökhetett csak úgy meg…. – mérgelődött Sookie.
- Hát pedig nincs itt – mondta szinte tájékoztató hangsúllyal Will.
- Hát akkor…valamilyen megoldást kell találnunk…bár…nekem az előző megállapodás is megfelel, miszerint Edward itt marad, míg a többiek távoznak…hisz Bellácskád már megoldotta az elmenetelt, csak azzal nem számolt, hogy Ti itt vagytok… - kacagott fel vidáman.
- Fogd be Sookie! – szólaltam meg – Nem beszélhetsz így Belláról, megértetted?
- Mert mi lesz?
- Mert velem gyűlik meg a bajod!


A fejemben közben egy tervet forraltam, s mivel Renesmee tud olvasni a gondolataimban, ezért ő már látta, s amint elhatározom, Alice is látni fogja, mire készülök, és továbbítják majd a többieknek…
De sajnos a terv balul sült el…
Sookie és „csapata” gyorsabb volt, mint hittem.






***




Bezártak minket is egy cellába, ahogy azt Bellával tették.
Hallottam a fejükben a gondolataikat:
„Most mit csináljunk?”
„Elengedjük őket, csak Edwardot tartsuk itt, ahogy az eredeti terv szólt?”
„Nekem aztán tök mindegy mi lesz velük, én csak Sookie miatt vagyok itt…”
„Edward testvére…az a szőke…nagyon helyes…kár, hogy azzal a kis pöttöm mitugrásszal van…”
Elegem volt a gondolataikból…de meg kellett tudnom, mire készülnek. Már kezdem azt hinni, hogy semmit sem fogok kiszedni belőlük a gondolataimon keresztül, amikor figyelmes lettem egy mondatra, mely Sookie fejéből szólt:
„Mi lenne, ha megkeresnénk Bellát, és megölnénk…talán akkor Edward drága hajlandó lenne itt maradni…”

Erre hirtelen felpattantam. A düh majd szétvetett. Minden szem rám szegeződött, s senki más nem értette mi történ, kivéve a lányomat.

- Edward mi a baj? – kérdezte Esme lágyan.
- Bella…meg akarják ölni…legalábbis ezt látta Sookie fejében. – szólalt meg a lányom, aki észlelte, hogy nem vagyok képes beszélni, mert majd szétrobbanok a dühtől és a haragtól.
- Uramisten! – szisszent fel Esme és Alice egyszerre, de én tudtam, hogy különböző okokból. Már láttam Alice fejében a jövő képét….
- Nem Edward, ezt nem teheted…kérlek ne…nem bánthatod meg megint…ne tedd! – könyörgött Alice húgom.
- De igen Alice. Nincs más lehetőség. Így megóvlak titeket is és Bellát is. És ez a legfontosabb számomra, hogy a családomnak NE essen bántódása.
- De összetöröd Bellát…a halálba fogod ezzel küldeni…hát még mindig nem érted? Hiába vámpír, mindenegyes fájdalmat megérez…és itt akár hiszed akár nem, nem a fizikai fájdalomra célzok, hanem a szív fájdalmára. Mert bármilyen furcsa is, Bella érez fájdalmat halott szívében. Igaz, hogy nem dobog már a szíve, de még mindig szeret, ugyanúgy, sőt erősebben, mint valaha is, amikor ember volt. Az érzelmek felerősödtek benne akkor, amikor vámpírrá vált. Ezerszer olyan erősen érez mindent, mint előtte. Legyen az bánat, fájdalom, kín, vagy akár öröm és szeretet. Előbbiek érzésébe akár bele is halhat. – üvöltötte.
- Akkor is Alice…nem hagyhatom, hogy megöljék miattam. És lásd be, nincs más esély a kiútra, minthogy én itt maradok…- mondtam szomorúan, lehajtott fejjel – és ez el van döntve – folytattam kis szünet után határozottam.



„ Nagyon megbántod ezzel őt! Bele fog halnia kínba, melyet érezni fog! ” – gondolta Alice.

Próbáltam kizárni őt a fejemből, többé kevésbé sikertelenül. Be kellett látnom, hogy igaza van, de nem hagyhattam, hogy bántódása essen sem neki, sem pedig a családom többi tagjának. Nem láttam más kiutat, így szóltam Sookienak.


- Sookie! Beszélhetnénk? – rögtön ott termett, amint meghallotta hangom.
- Persze Edward… - szólt lágy hangon.
- Négyszemközt, ha lehet… -mondtam határozottan.
- Rendben, akkor menjünk a szobámba….




(Alice szemszöge)


Nem hiszem el, hogy ezt teszi. Bella bele fog őrülni. Akkor is majdnem beleőrült, amikor Edward először elhagyta…Most meg akarja tenni még egyszer? Hogy teheti ezt vele? Nem hiszem el…hogy lehet ilyen kegyetlen? Nem is ismerek rá.
Figyeltem Bellát, amikor elhagytuk Forkst, és csak az tartotta életben, hogy ott volt neki Jackob. Mivel sem a vérfarkasokat nem látom, sem pedig a félvéreket, így csak onnan tudok róla, amikor Charlieval beszélt róla, vagy elhatározott valami vele kapcsolatos dolgot. Ezért nem tudtam Renesmeeről sem. Ha tudtam volna róla, biztosan figyelmeztettem volna Edwardot és kérdés nélkül visszamentünk volna Forksba. De nem tudtam…
Nagyon hiányzott Bella…Nem hiszem el, hogy azok után, amin keresztül ment Edward, hogy lenne képes még egyszer magára hagyni Bellát!?
Nem értettem…



(Bella szemszöge)

De hát hol vannak? Azt hittem itt fognak várni rám, vagy legalább egy „ember” a családomból lesz, aki itt marad, hátha visszajövök.
De sehol senki. Hová mehettek? Éreztem a szagukat…tehát jártak itt, de azt nem tudtam megmondani, hogy körülbelül mikor. Megnéztem a ház minden szobáját, és mindenegyes zugát, de sehol sem találtam senkit. Talán nálunk vannak, és ott várnak rám, így hát elindultam haza…


- Hahó! Van itthon valaki?
- Bella! Istenem Bella, te vagy az? – hallottam Claire aggódó hangját.
- Igen én vagyok.

Villámgyorsan leszaladt a lépcsőn, majd a karjaimba vetette magát. Időközben Jacob is megérkezett.

- Hey Bella!
- Jacob!
- Örülök, hogy nincs semmi bajod! De hogy szöktél meg?
- Az más kérdés…előbb tudni szeretném, hol a lányom, Edward és a többiek?

Jacob és Claire arcára olyan kifejezés ült ki, melyet nem tudtam megfejteni. Bár tudnék olvasni a gondolataikban. Egyet azonban meg tudtam állapítani: az arckifejezésük határozottan rémületet hordozott.

- Mi az?
- Hát nincsenek veled?
- Nincsenek. Hogy lennének már velem, hisz engem Skóciában tartottak fogva. – értetlenkedtem.
- Ők…ők…odamentek, hogy megmentsenek téged.. – mondta Claire már-már sírva.
- Nem! Akkor megfogják őket ölni! Nem, az nem lehet! Tennünk kell valamit! Meg kell mentenünk Őket! Az a nő teljesen őrült!
- Jól van Bella, nyugodj meg! – próbált nyugtatgatni Jake, hozzáteszem, nem sok sikerrel!
- Hogy nyugodhatnék meg, mikor a családom veszélyben van?



(Edward szemszöge)

Bementünk Sookie szobájába, majd bezárta utánunk az ajtót.
A döntésem már meghoztam, s ezen nem változtathatok, ha azt akarom, hogy a családom és a számomra két legfontosabb ember – a lányom és a szerelmem – ne haljon meg, akkor ezt kell tennem. Őértük teszem.

- Foglalj helyet kérlek…
- Köszönöm.
- Nos Edward, ki vele, mit akarsz?
- Meghoztam a döntésem. Itt maradok, Te pedig elengeded a családomat és örökre békén hagyod őket…
- Nocsak, nocsak, mi ez a hirtelen változás? – mosolygott széles vigyorral az arcán.
- Az legyen az ÉN dolgom. Elfogadod vagy sem? – kérdeztem komolyan.
- Elfogadom.
- Rendben, akkor megállapodtunk. Mehetünk?
- Igen…




***



(Renesmee szemszöge)


Nagyon sok minden jár most a fejemben. Nem értem, hogy apa, hogy képes megint elhagyni anyát. Azt hittem szereti. Talán nem olyan „ember”, mint amilyennek megismertem!? Talán mégsem szereti eléggé anyát ahhoz, hogy képes legyen vele lenni. Mert ha én szeretek valakit, akkor nem így viselkedem. Akkor nem hagyom magára…ráadásul kétszer is. Ha szeretek valakit, semmi nem állíthat meg abban, hogy vele legyen, hogy az Övé, csakis az övé legyek, senki másé. Akkor nem keresek más utat, nem keresek kibúvót a kapcsolat alól. Akkor nem keresek kifogásokat, hogy miért nem lehetünk együtt. Hanem akkor megtalálom a módját annak, hogy együtt tudjunk lenni, hogy ne kelljen elszakadnunk egymástól. Hogy ne kelljen szenvednünk.
Elmélkedésem közepette megérkezett apám és az a nő.

- Hát akkor Ti szabadok vagytok, elmehettek. És ígérem, soha többé nem láttok, sem engem, sem a családom többi tagját. És nem fogunk bántani sem titeket…

Apám elkezdett közeledni felém, de én gondolatban figyelmeztettem:
„ Ne, ne gyere hozzám közelebb! ”
„ Renesmee kérlek… ”
– esdekelt.
„ Gyűlöllek! ”

Valószínűleg nagyon fájtak neki szavaim, hisz az arckifejezése hirtelen elgyötört, s megvető volt. A megvető, nem úgy értendő, hogy engem vetett meg, amiért gyűlölöm, hanem magát, amiért ezt teszi. De akkor miért teszi meg? Tényleg csak azért, mert nincs más kiút? De én ezt nem hiszem el! Biztosan van más megoldás! Kell lennie! Nem maradhat itt, nem áldozhatja fel magát mindannyiunkért! De mégis megteszi! Mégis képes elhagyni anyát, megint! Ezért gyűlölöm, gyűlölnöm kell…

Elbúcsúztak tőle a többiek…bár nagyon nehezen…majd elindultunk.


( Bella szemszöge )

Nem hagyhatom, hogy meghaljanak. Pedig az a nő képes és megöl mindenkit! Ezt nem hagyhatom!

- Nem hagyhatjuk, hogy megölje őket! Csak most kaptam vissza Edwardot! Segítenünk kell nekik! Muszáj! Ha Ti nem jöttök, megoldom egyedül.
- De segítünk Bella, csak hogyan, hisz azt sem tudjuk, hogy ott vannak-e még, vagy egyáltalán odaértek-e már…
- Biztosan ott vannak…Segítenünk kell!
- Jól van, akkor induljunk – szólt Jake – Claire, Te is velünk jössz?
- Igen.
- Rendben, akkor menjünk…



(Edward szemszöge)


Hát itt maradtam…Vajon tényleg ez volt a legjobb döntés? Vagy meg kellett volna próbálnom kiszabadítani mindenkit? Nem az túl kockázatos lett volna.


- Gyere Edward, megmutatom a szobád!



- Ez itt a Te szobád.
- Köszönöm. Magamra hagynál, kérlek?
- Természetesen. Ha szükséged van valamire csak szólj!


„ Bellára, egyedül rá van szükségem! ” - mondtam volna legszívesebben. De őt már sosem láthatom…




Remélem tetszett ez a fejezet is. Most valószínű, hogy pár napig itthon leszek, ugyanis beteg vagyok, szóval meg van az esély rá, hogy hamarabb lesz fejezet, mint a következő hétvége! De nem ígérek semmit sem, hogy ne csalódjatok! =)
Addig is KOMIZZATOK SOKAT!!!!
Csók, puszi: Puppy

2009. szeptember 15., kedd

Felajánlás!!!




Sziasztok!

Arra gondoltam,hogy adok nektek egy olyan lehetőséget, hogy TI találjatok ki folytatást, vagy legalábbis ötleteket hozzá! Nem biztos, hogy úgy fogom folytatni, de ha lesz olyan lehetőség, ami jobb az enyémnél, és nagyon megtetszik, akkor úgy folytatom a sztorit és ha az illető megadja a nevét és esetleg egy képet magáról, akkor a blogra is felteszem!



A másik dolog pedig, hogy a történet lassacskán - hangsúlyozom:lassacskán - a végéhez közeledik. És ha gondoljátok, megírhatjátok, hogy hogy is inguljon a következő sztori?!Esetleg más témában, mint a Twilight? *Bár ezt el sem tudom képzelni * Vagy más szereplőkkel?


De persze az sem baj, ha nem írtok semmit sem, attól még másik sztori lesz =) csak nélkületek =)


Gondoltam felajánlom!


Csók, puszi: Puppy

2009. szeptember 14., hétfő

Meglepíííííí =)


Íme egy vers, mely egy számotokra is ismerős személyről szól!Találjátok ki ki az?!Nem lesz nehéz =) Kárpótlásul a "késésekért"



Ő az, kit mindenki akar.
Ő az, ki aranyszín szemével elbűvöl mindenkit.
Ő az, ki ha mosolyát kivillantja egyszerre félelmetes és és szexi.
Ő az, kinek ha szemébe nézel, magával ragad.
Ő az, ki még álmaidban sem hagy nyugodni, aki folyton kísért, akit először meglátsz, ha becsukod a szemed.
Aki egyszerűen tökéletes.
Bőre hófehér, teste jéghideg, sosem megy ki a napfényre, sosem iszik vagy eszik, mégis rendkívül gyors és erős.
Ő az, kit a sötétben magad mellett akarsz tudni, mert biztonságot ad.
Ő az, kit ha meglátsz, elfelejted, hogy kell levegőt venni.
Ő az, ki minden furcsasága ellenére kell neked, szükséged van rá.
Ő az, ki mindenki vágya....

by: Puppy


Remélem tetszik!VÉLEMÉNYT KÉREK!!!!! =)


Kedves Olvasóim!

Sajnos rossz hírrel kell szolgálnom!Átrakták a magyar New Moon premiert november 26-ra. Felháborítónak tartom.Már alig vártam, és most még egy héttel többet kell várnom! Ez nem lehet igaz!!!!!!De mindenképpen meg fogom várni ésa moziban fogom megnézni, nem pedig valami netről letöltött sz*r mozis felvételben....és remélem TI IS ezt fogjátok tenni!

Bocsi, hogy rossz hírt közöltem!

Csók, puszi:Puppy